Orientalizmus és az építészet

Huszonegy éve vagyunk a huszonegyedik században. Az új technológiák megjelenésével a világ még soha nem volt ennyire összekapcsolva, a történelmi egyenlőtlenségek azonban még mindig tombolnak. Ezek az egyenlőtlenségek különböző módon nyilvánulnak meg. A globális utazás például – a repülőgépek globális jelenléte ellenére – még mindig csak a “fejlett” országok polgárai számára elérhető a tiltó vízumkorlátozások miatt. Az építészeti oktatásban sok intézmény még mindig az eurocentrikus tanterveket részesíti előnyben, a nem nyugati népek építészetét pedig nagyrészt figyelmen kívül hagyják. Az előítéletes rendszerek másik állandósulása az orientalizmus – és ennek a fogalomnak az “építészeti szemüvegen” keresztül történő vizsgálata hasznos a kortárs tervezési megközelítések és a jövő megközelítései megkérdőjelezéséhez.

Az orientalizmus kifejezés Edward Said kultúrkritikus 1978-as írásából született, amelyben azt állította, hogy az uralkodó európai politikai ideológia a Kelet fogalmát annak leigázása érdekében alakította ki. Said kifejtette, hogy a fogalom a “Kelet” és a “Nyugat” közötti különbséget testesítette meg. Röviden, ez egy bináris nézőpont, egy olyan reprezentációs rendszer, amelyben a keleti kultúrákat primitívnek és civilizálatlannak ábrázolják, szemben a nyugati kultúrákkal, amelyek “előrehaladottak” és “civilizáltak”. Ez valójában az európai és amerikai birodalmi projekteket igazolta – az észak-afrikai, közel-keleti és ázsiai erőforrások kisajátításától kezdve a kulturális örökség kizsákmányoló kisajátításáig.

A tizenkilencedik századi Európában láthatjuk a legélénkebben az orientalizmus példáit. Az európai imperializmus, az ipari kapitalizmus és a tömegfogyasztás terjeszkedése közepette a kulturális kisajátítás Európában a Közel-Keletről és Ázsiából származó porcelán, textil és divat iránti érdeklődést is magában foglalta. Voltak olyan művészeti irányzatok, mint a Japonisme (japán ihletésű), a Chinoiserie (kínai ihletésű) és a Turquerie (török ihletésű), amelyek mind egzotizálták ezeket a kultúrákat.

Az építészetben az 1867-es párizsi Exposition Universelle az orientalizmus szemérmetlen megnyilvánulásait hozta. Jacques Drévet és E. Schmitz tervezőket az egyiptomi részleg megtervezésével bízták meg. Az eredmény egy olyan építmény lett, amely az oszmán uralkodó palotáját hivatott ábrázolni – kirívó pontatlanságokkal. Az építményhez egy pajtát csatoltak – ami egyáltalán nem volt jellemző egy oszmán palotára, az egyiptomi rész pedig előfutára volt a későbbi vásároknak, amelyek véletlenszerűen kombinálták más kultúrák különböző építészeti elemeit. Az Egyesült Államokban az orientalista esztétika a tizenkilencedik században is divat volt, vitathatatlanul kisebb léptékben, mint Európában. Chicagóban számos, úgynevezett keleti stílusban épült épület található ebből az időszakból. Ilyen például a Medinah “templom”, amelyet 1912-ben épített a szabadkőművesek társasága, a Shriners chicagói tagozatának befogadására.

Az épület hagymakupolája és homlokzatának díszes csempézése egyértelműen a “keleti” építészeti stílus utánzását célozza, a keleti kultúrák másságának a bemutatását vállalták az épület első tulajdonosai. A Shriners által tervezett partikon arabos jelmezekbe öltözött férfiak és nők vettek részt, a társaság szertartásainak részeként a Közel-Keletről származó szokásokat kölcsönözve és félremagyarázva. A közelmúltban az épületben egy Bloomingdale’s Home Store áruház működött, de az épület eredetét nehéz figyelmen kívül hagyni. A Medinah templom, számtalan más orientalista építmény stílusában, más kultúrák építészetét és dizájnját idézi fel, de a felszínen túl kevés “elkötelezettséggel”. Ez az, amit az orientalista építészet elkerülhetetlen eredményének tekinthetünk – nem autentikus építmények, amelyek nem veszik figyelembe az országok közötti kulturális és regionális különbségeket.

Az orientalizmusról szóló vita az építészetben, bármennyire sok építmény, például John Nash brightoni Royal Pavilionja és Cockerell gloucestershire-i Sezincote House-ja szerepelhet a felsorolásban, kiterjeszthető a modernista építészetre is. A gyarmati Marokkóban 1940-ben Casablancában a népesség nagymértékű növekedése közepette szükség volt lakások biztosítására. Ez a szükséglet a Carrières Centrales tervezését vonta maga után – ez a javaslat a Team X nevű modernista kollektíva koncepciója volt. Bár a javaslat építészei elutasították az orientalista formák és hasonló történelmi stílusjegyek használatát a projektben, az más értelemben mégis az orientalizmust propagálta. Három szabványos háztípus tervezése három különböző közösség számára: Muszlim, zsidó és keresztény (általában európai) házakkal, egyértelműen orientalista gondolkodásmódot követett.

A muszlim ház volt a legzártabb, a szobák egy központi terasz körül helyezkedtek el. A zsidó házban a belső udvar félig szabadon maradt. Az európai házban az ablakok és a teraszok a nyílt utcára néztek. A Team X egyik építésze – George Candilis -, amikor egy marokkói megkérdezte, hogy miért nem egyformák a háztípusok, azt válaszolta, hogy “azért, mert ti más körülmények között éltek, mint a franciák, próbálom megtalálni az identitásotokat”. Ez a kijelentés megtestesíti, hogy az orientalizmus túlléphet a stiláris kisajátításon, és megnyilvánulhat paternalista hozzáállásban és eszmék erőltetésében – ebben az esetben az építészet egyetemes európai megközelítésének hatékonyságába vetett hitben. Az orientalizmus az építészetben rendkívül bonyolult és széleskörű téma, és ahogy a kultúrák közötti hatások egyre szélesednek az egyre inkább globalizált világban, Edward Said definíciója a fogalomról továbbra is aktuális marad.

Forrás: www.archdaily.com