Les pinyes del Cabanyal: egy 1924-ben épült családi ház rekonstrukciós projektje

A “Les pinyes del Cabanyal” egy 1924-ben épült kétszintes családi ház beavatkozása, melynek díszes és műemlékvédelemmel ellátott homlokzata mindössze 50 négyzetméter alapterületet rejtett, és amelynek szellőzését a homlokzat közötti csere biztosította. nyílások és egy hátsó kémény. Az évek során belül kisebb javításokon esett át, és a megbízás átvételekor évekig gyakorlatilag elhagyatott volt.

A projekten dolgozó valenciai székhelyű Piano Piano Studio feladata az volt, hogy volumenbővítés nélkül beavatkozzanak ebbe, és két önálló lakással és egy harmadik műszaki emelettel rendelkező épületté alakítsák át. Az elosztást tekintve nagyon korlátozták a projektet az emelet méretei, még inkább, amikor egy közös használatú lépcsőházat kellett elhelyezniük, hogy a felső szintekre feljussanak. Másrészt a fő cél az volt, hogy egy olyan belső teret alakítsanak át, ahol gyakorlatilag nincs természetes világítás – csak hátul egy tetőablak vetett szórt természetes megvilágítást –, egy sor kellemes, részletekkel teli teret.

Részlegesen kiürítették a belső teret, beleértve a túlzott lejtésű boltíves lépcsőházat is, és megerősítették a meglévő szerkezetet, hogy a nád és a lejtős tető között megbúvó térben egy új padlót hozzank létre. Új, kényelmes lépcsőházat építettek, amely a három szintet kötötte össze, és ez maga is hangulatos teret jelent a kis előcsarnoktól a tetőtéri lépcsőfokig. A két lakás elosztásában egyforma legyen – egy nyitott tér, amelyben az egyetlen zárt fülke a fürdőszobát tartalmazó doboz a mennyezetig nem érve -, de térben és érzékileg olyan módosításokat kívántak véghez vinni, amelyek bár nem jelentős építészeti beavatkozások, de minden emeletet egyedivé és különlegessé tegye.

A földszinten töltőanyagként megmaradt a meglévő fagerendás és kerámia cseréppadló, míg az emeleten új épült, Az első öblöt acél-beton vegyes födém fedi, mely mélyen változó, a fémlemezt és a fémgerendákat feltárja. A megjelenés ellentétben a korábban létezőkkel; a fürdőszoba és a konyha feletti második öblöt pedig a talaj felett magasabban elhelyezett fapadló borítja a tágasság érzetének megteremtése érdekében. Az utazás a tetőtérben ér véget, melynek lejtős emelete – az épület teteje -, amelyet korábban a vessző rejtett, most szabaddá vált.

A védett épületre vonatkozó előírások adta lehetőségeken belül kezdettől fogva egyértelmű szándékunk volt, hogy a meglévőt megkülönböztessük az újtól. Igyekeztek a preegzisztenciát fokozni anélkül, hogy mimetikus módon rehabilitálnák, vagy a beavatkozást versenyre keltették volna, de inkább mindkét részt próbálták összhangba hozni, hogy a múltat a jelen betűivel újraértelmezhessék. A homlokzaton felújították a jobb állapotú fa asztalosmunkákat (például a bejárati ajtókat) és kiemelték a bútorasztalos által készített redőnyök értékes részleteit, visszaállították a környék jellegzetes ezüstös színét az erkélykorlátokon, megtisztították a a falak díszlécei a gazdag díszítés érdekében.

Belül helyreállították a hidraulikus padlókat, de ahelyett, hogy a javítást követően ugyanúgy visszahelyezték volna, inkább a kerületre használtuk, hogy csökkentsük a vizuális súlyt és fényt vigyenek be a lakásokba, padlóként pedig világos színű kerámiára cserélték. A belső kialakításoknál a hidraulikus csempék színeit használták: a fürdőszobát és a felülvilágító asztalost bordó színűre, a korlát részleteit, valamint a lépcsőház padlóit mustár színűre festették. A homlokzat lekerekített formáit szerették volna átvinni a belső térbe: a lépcsőház padlóinak elrendezésébe, a kapaszkodó simaságába, vagy a fürdőszoba térfogatába, mint plasztikus darabba.

Röviden, a projekt egy rehabilitáció, amelyben minden egyes részleten gondosan és finoman dolgoztak, tiszteletben tartva az előzetes létezést, de anélkül, hogy mimikába esnének, ami lehetővé teszi, hogy a kontrasztból kitűnjön.

Forrás: www.archdaily.com