Kulturális tereptárgyak újrakeretezése: az építészet helyi megközelítése a Közel-Keleten

A közel-keleti kulturális nevezetességek nemzetközi építészek által tervezett korábbi feltárása során olyan visszatérő témákat emeltek ki, mint az építészet, a táj kiterjesztése, az éghajlatra érzékeny tervezés és a hagyományos formák absztrakciója. 

Ezek a projektek gyakran vezettek be csúcstechnológiás környezetvédelmi megoldásokat, monumentális formákat használtak a helyi identitás újraértelmezésére, vagy tereptárgyakként pozícionálták magukat a tágabb városi vagy sivatagi tájon belül. 

Noha ezek a megközelítések meghatározták a régió számos legismertebb kulturális intézményét, az építészeti diskurzusnak csak az egyik oldalát képviselik. Ugyanilyen jelentős, de különálló pálya rajzolódik ki a helyi építészekből, akik meglévő struktúrákon, történelmi kontextusokon és megélt környezeteken belül dolgoznak, hogy olyan intézményeket hozzanak létre, amelyek mélyen beágyazódnak a környezetükbe. Ez a megközelítés a folytonosságot, az átalakulást és a hozzáférhetőséget helyezi előtérbe, biztosítva, hogy az építészet a kulturális szövet fejlődő része maradjon, nem pedig önálló objektum.

Három átfogó téma bontakozik ki ebből a helyi perspektívából: az építészet mint kulturális folytonosság, az adaptív újrahasználat és a helyspecifikus átalakulás, valamint a nyilvános szerepvállalás a nyitott kulturális tereken keresztül. 

Egyes projektek a történelmi folytonosságot hangsúlyozzák, mint például Bait Mohammed Bin Khalifa, amely az olaj előtti modernizmus ritka példáját őrzi, vagy az Egyesült Arab Emírségekben található Mleiha Régészeti Központ, amely a régészeti örökséget integrálja a kortárs kulturális megközelítéssel. 

Mások, mint például a szaúd-arábiai Diriyah Biennále Alapítvány és a Jordániai Királyi Természetvédelmi Akadémia, bemutatják, hogyan lehet az ipari maradványokat és kőbányákat újrahasznosítani, nem pedig eltörölni, hogy értelmes kulturális terekké váljanak. Eközben az olyan intézmények, mint a bahreini Építészeti Örökség Háza és a szaúd-arábiai Shamalat Kulturális Központ, megkérdőjelezik a kulturális intézmények és a közélet közötti hagyományos határokat, megnyitva tereiket az utcai szerepvállalás előtt. 

Ezek a projektek azt szemléltetik, hogy a helyi építészek hogyan alakítanak ki olyan kulturális tereptárgyakat, amelyek mélyen kapcsolódnak történelmi, társadalmi és környezeti kontextusukhoz, biztosítva, hogy az építészet a folytonosság és a kollektív tapasztalatok dinamikus ereje maradjon a Közel-Keleten.

Olvass tovább, és fedezd fel, hogyan alakítják a helyi építészek a Közel-Keleten a kulturális tereptárgyakat a folytonosság, az alkalmazkodás és a nyilvános szerepvállalás témái révén.

Az építészet mint kulturális folytonosság

Az építészet mint kulturális folytonosság olyan tervezési megközelítést tükröz, amely megőrzi, adaptálja és kiterjeszti a történelmi narratívákat, ahelyett, hogy teljesen új formákkal helyettesítené azokat. 

Ellentétben azokkal a nemzetközi projektekkel, amelyek gyakran absztrahálják a helyi hagyományokat szobrászati ​​gesztusokká, ezek a projektek közvetlenebb és kézzelfoghatóbb módon kapcsolódnak a történelmi struktúrákhoz, az anyagi örökséghez és a térbeli hagyományokhoz. 

Legyen szó adaptív restaurálásról vagy gondosan kontextualizált új építésről, ezek a projektek fenntartják a kapcsolatot a történelmi identitással, miközben biztosítják relevanciájukat a kortárs életben. Azáltal, hogy a meglévő kulturális és társadalmi tájak szövetében dolgoznak, ezek a beavatkozások lehetővé teszik, hogy az építészet az emlékezet aktív őrzőjeként szolgáljon, a folytonosságot erősítve, nem pedig megzavarva.

Számos projekt illusztrálja ezt a megközelítést, mindegyik a történelem különböző pillanataival foglalkozik. Az Al Ainban található Bait Mohammed Bin Khalifa az olaj előtti modernizmus ritka fennmaradt példája, egy olyan időszak, amikor a hagyományos formák először találkoztak a modern anyagokkal. Ahelyett, hogy visszaállította volna az idealizált múltat, az X Architects kulturális központtá alakította át, megőrizve építészeti jellegét és közösségi találkozóhelyként betöltött funkcióját. 

Hasonlóképpen, a Dabbagh Architects Sharjah-i Mleiha Régészeti Központja nemcsak történelmi leleteknek ad otthont, hanem aktívan integrálja azokat az építészeti élménybe, a teljes látogatói utazást egy 4000 éves bronzkori sír köré összpontosítva. A projekt sugárirányú terve és a helyi eredetű homokkő építkezés a lelőhely mély történetébe gyökerezik, biztosítva a régészeti és környezetvédelmi jelentőségének folytonosságát.

Máshol a projektek kiterjesztik az intézményi és városi örökséget kortárs kulturális terekre. A Raed Abillama Architects Nuhad Es-Said Kulturális Pavilonja a Bejrúti Nemzeti Múzeumot bővíti ki, megerősítve kulturális és levéltári intézményként betöltött szerepét, miközben rugalmas kiállítótermet biztosít, amely megfelel a kortárs igényeknek. 

Hasonlóképpen, az ománi History of Science Center közvetlen kapcsolatot teremt az iszlám tudományos örökség és a kortárs akadémiai kutatás között, a történelmi építészetből származó geometriai mintákat használva a kulturális és intellektuális folytonosság érzésének megerősítésére. 

A Noura Al Sayeh és Leopold Banchini által tervezett Építészeti Örökség Háza más megközelítést alkalmaz: megőrzi egy bahreini városi terület „talált” állapotát, lefagyasztva azt a város fejlődő építészeti tájának pillanatképeként. 

A meglévő feltételek kiigazításával, semmint eltörlésével, ezek a projektek a múlt és a jelen közötti folyamatos párbeszédet emelik ki, biztosítva, hogy az építészet a kulturális identitás élő, fejlődő kifejeződése maradjon.

Adaptív újrahasználat és helyspecifikus átalakítás

A nagyszabású bontásokkal és az egész városi tájat újradefiniáló új építkezésekkel szemben az adaptív újrahasználat és a helyspecifikus átalakítás a meglévő épített és természeti környezetben való munkára összpontosít, hogy értelmes kulturális tereket hozzon létre. 

Ezek a projektek a történelmi vagy ipari maradványokat értékes rétegként kezelik, amelyek beilleszthetők a kortárs életbe. A kulcsfontosságú építészeti és anyagi elemek megőrzésével, miközben új térbeli és programozási funkciókat vezetnek be, az adaptív újrahasználati projektek fenntartható, környezettudatos megoldásokat kínálnak, amelyek megőrzik egy hely emlékét és identitását.

Számos projekt szemlélteti ezt az elvet a meglévő struktúrák újraértelmezésével, nem pedig lecserélésével. A BRICKLAB által tervezett Diriyah Biennálé Alapítvány nyolc leállított raktárt újított fel a rijádi JAX kreatív negyedben, megőrizve ipari esztétikájukat, miközben kulturális programokat, kiállítótereket és nyilvános gyülekezési tereket beépítve. Ez a megközelítés megőrzi a hely eredeti karakterét, és egy összefüggő művészi ökoszisztéma létrehozását célozza, megerősítve Diriyah kulturális központ változó szerepét. 

Hasonlóképpen, a Syn Architects által tervezett Diriyah-i Shamalat Kulturális Központ egy hagyományos vályogházat alakít át, a szelektív restaurálást kortárs anyagokkal ötvözi, hogy meghitt teret teremtsen a művészi produkciónak és a közösségi szerepvállalásnak. Ahelyett, hogy ezeket a helyszíneket fertőtlenítenék vagy rekonstruálnák, mindkét projekt elfogadja a tökéletlenségeiket, lehetővé téve a múltbeli narratívák és az új funkciók együttélését.

Más projektek közvetlenül kapcsolódnak a táj átalakításához, és a múltbeli ipari vagy környezetvédelmi beavatkozások által alakított helyszíneket az új építészeti identitás szerves részeként kezelik. A jordániai Khammash Architects által létrehozott Királyi Természetvédelmi Akadémia például egy elhagyatott kőfejtőben épült, a meglévő sziklaképződményeket felhasználva a projekt alapjaként és meghatározó elemeként. Ahelyett, hogy eltitkolná a helyszín történetét, az építészet felerősíti azt, integrálva a kőbánya vonalait az épület magasságába és forgalmába. 

Ez a megközelítés csökkenti a szükséges módosításokat, miközben a hely történetét értékként, nem pedig hibáként helyezi át. Ezek a projektek bemutatják, hogy az adaptív újrahasználat és a helyspecifikus átalakítás hogyan hoz létre olyan kulturális intézményeket, amelyek előrelátóak és mélyen gyökereznek a kontextusban, biztosítva, hogy az épített örökség és a tájtörténet látható, releváns és hozzáférhető maradjon a kortárs közönség számára.

Nyilvános elkötelezettség és nyitott kulturális terek

A Közel-Keleten számos helyileg tervezett kulturális projekt meghatározó jellemzője, hogy hangsúlyt fektetnek a nyilvánosság szerepvállalására és a hozzáférhetőségre. Ezeket a tereket úgy alakították ki, hogy részvételre, interakcióra és társadalmi cserére hívjanak fel, gyakran elmossák a határokat a magán és a nyilvánosság között. 

Ez a megközelítés elismeri, hogy a kulturális intézmények a közösségi összejövetel és a tudáscsere platformjai. A térbeli nyitottság, átjárhatóság és a városi életbe való integráció előtérbe helyezésével ezek a projektek biztosítják, hogy a kultúra a nyilvános szféra aktív, fejlődő része maradjon ahelyett, hogy kizárólagos, zárt terekre korlátozódna.

Számos projekt illusztrálja ezt a megközelítést olyan építészeti stratégiákon keresztül, amelyek ösztönzik a nyilvános hozzáférést és interakciót. A Noura Al Sayeh és Leopold Banchini által tervezett Építészeti Örökség Háza nyitott átjáróvá változik, amikor nagy tolóajtói felemelkednek, és közvetlenül összekötik a kiállítóteret az utcával. Ez a tervezési döntés a kulturális részvétel demokratizálására irányuló szándékot tükrözi, lehetővé téve a járókelők számára, hogy akadályok nélkül részt vegyenek a kiállításokon. 

Hasonlóképpen, a BRICKLAB által létrehozott Diriyah Biennálé Alapítvány a tereit egy szabadtéri központi tér köré szervezi, külső sétányok és rámpák segítségével összehozza a különböző kiállítótermeket és nyilvános területeket. Ez folyékony, nem hierarchikus élményt hoz létre, megerősítve azt az elképzelést, hogy a kultúrának hozzáférhetőnek, magával ragadónak és a városi szövetbe ágyazottnak kell lennie.

Más projektek szekvenciális térbeli tapasztalatok révén érik el a nyilvánosság bevonását, amelyek növelik a hely tudatosságát. A KWY.studio Desert X AlUla 2024 Látogatóközpontja egy körmenetes utazásként épült, ahol a látogatók a bejáraton, egy szabadtéri udvaron és egy utolsó teraszon haladnak keresztül, amely a sivatagi tájra néz. Ennek a strukturált mozgalomnak az a célja, hogy dinamikus kapcsolatot teremtsen a látogatók, a tér és a környezet között, hangsúlyozva az AlUla természeti és kulturális környezetével való mélyebb kapcsolatot. 

Hasonlóképpen, a Diriyah-i Shamalat Kulturális Központ egy hagyományos sárházat kortárs gyülekezőhelyként képzel el újra, a történetmesélésre, a művészi cserére és a kreatív produkcióra összpontosítva. Ezek a projektek bemutatják, hogy a kulturális elkötelezettség építészete olyan élmények tervezéséről szól, amelyek kíváncsiságot, részvételt és interakciót váltanak ki, biztosítva, hogy a kulturális intézmények élettel teli, nyitott terek maradjanak, amelyek a közösségeiket szolgálják.

Forrás: www.archdaily.com