Az egyenlőtlenség esztétizálása: Mexikóváros perifériáján: ellentétes tájak

A ma a Mexikó-völgyi metropoliszövezetként (ZMVM) ismert régió több mint 4000 éve folyamatosan és dinamikusan lakott. A régészeti és antropológiai bizonyítékok komplex emberi társadalmak jelenlétét mutatják a tómedence partján, kezdve Tlatilcótól és Cuicuilcótól a preklasszikus korban, Teotihuacanon át a klasszikus korban, és a posztklasszikus korban a különböző nahuai kötődésű városi központokig, amelyek közül kétségtelenül kiemelkedik Mexikó Tenochtitlan-Tlatelolco, valamint Texcoco, Azacapotzalco, Iztapalapa és Chalco városa, sok más város mellett.

Ezek a “sok vízparti városok”, ahogy Bernal Díaz del Castillo krónikája írja, egy összetett gazdasági és társadalmi rendszert alkottak, amely összefonódott a tó ökoszisztémájával, amelyet a Nyugattal való kapcsolatfelvétel idején Anáhuacnak, azaz vízparti helynek neveztek. A gyarmati rendszer létrehozása és annak folytatása a független nemzetből kiindulva magával hozta a regionális ökológiai romlást, hogy egy olyan központot részesítsen előnyben, amely a politikai hatalom által befolyásolt látásmódból kifolyólag figyelmen kívül hagyta természeti és társadalmi környezetének létezését, és egyedüli városként határozta meg magát, legitimálva magát, mint az egyetlen entitást, amely képes elnyelni és felfalni minden területi és természeti erőforrást a saját javára. Más városi tapasztalatokat történelmileg megtagadtak, a narratíva peremére, a perifériára szorultak. Ez a periféria azóta a kizsákmányolás erőforrásává vált, a kisajátított területekké, amelyeknek nincs más haszna, mint a központi város, a főváros igényeinek kielégítése.

A 20. század elején Mexikóváros városi területe alig haladta meg az alkirályi város sokszögletű területét, amely a már létező mexikóiak körvonalaira épült. A medence lecsapolását célzó évszázados, számos és költséges vízépítési munkálatok után az 1950-es évekre a tómeder lehetőséget kínált a fejlődésre és a letelepedésre mind az ingatlanspekulánsok, mind a munkásosztály bevándorlása számára, akik a “mexikói gazdasági csodát” eredményező infrastruktúra kiépítésére gyűltek össze.

Kétségtelen, hogy az 1960-as évektől kezdődően bekövetkezett városi robbanás nem érthető meg teljes mértékben az ország és fővárosa 1940-es és 1950-es évekbeli fejlődésének bizonyos sajátosságai nélkül. Miguel Alemán elnök hatéves mandátumától kezdve az iparosodás, a régi katonai főparancsnokságokat maga mögött hagyó polgári kultúra kezdete olyan modernizációt eredményezett, amely meghatározta a városi terjeszkedést, nemcsak a fővárosban, hanem az ország nagy részén. A város modern lakóparkja olyan építményekkel jött létre, mint az 1949-ben átadott Presidente Alemán Városi Központ (CUPA), és Mexikóvárosban olyan jelentős alkotások születtek, mint az Egyetemváros, amelyet nehéz felülmúlni, és amelyet 2007-ben felvettek az UNESCO világörökségi listájára. A város olyan útépítési munkálatokkal is gazdagodott, mint a Miguel Alemán viadukt, és olyan, egy modern város számára alapvető fontosságú munkálatokkal, mint a Mexikóvárosi Nemzetközi Repülőtér.

Amit ma perifériaként ismerünk, azt úgy alakították ki, hogy kitöltse a várostervezés nélküli város hiányosságait. Egyes helyeken ezt olyan intézmények támogatták, mint az INFONAVIT, amely olyan intézményként jött létre, amely közvetlenül irányította a lakásépítést, de később ezt a felelősséget átruházta a magántőkére, aminek eredményeképpen Jorge Taboada “Paisajes Siniestros”-ként jellemezte a város keleti részén, a városon kívül, szinte megközelíthetetlenül, szolgáltatások és városi infrastruktúra nélkül, a Casas GEO és az ARA által támogatott fejlesztőket Ixtapaluca, Chalco, Los Reyes, La Paz stb. területén.

Másrészt, a szélsőséges északnyugati részen találjuk a Ciudad Satélite paradigmatikus esetét, egy modernizmusból tervezett ingatlanfejlesztést, amelynek szándéka az volt, hogy az “amerikai álmot” Mexikóba hozza, és amely Mexikóvárost a lakhatási nyomástól kívánta megszabadítani, de végül számtalan olyan részterület mágnese lett, amely elnyomta a vidéki és természetvédelmi területeket, és lezárta a város és a periféria közötti szakadékot.

Számos “szatellit” város ugyanezt a hatást érte el, az olyan negyedektől kezdve, mint Balbuena, Villa Coapa és Lindavista, egészen a híresebb és exkluzívabb Lomas de Chapultepec, Pedregal és Santa Fe városrészekig. Ez utóbbit a város nyugati részén emelték a korábban szemétlerakónak használt területen, ahol nagyvállalati épületek és luxuslakások épültek, nem törődve a munkásosztállyal, akik naponta több mint két órát ingáznak, hogy oda eljussanak. Ennek eredményeképpen szabálytalan, önépített települések jöttek létre, ahol az életkörülmények nagyon eltérőek, és amelyek esztétikájának semmi köze a több tucat méterrel föléjük magasodó épületekhez.

A 20. század végére és a 21. század elejére az Egyesült Államokból importált és támogatott neoliberális fogyasztói kultúra modellje a zárt közösségek beépítését hozta Mexikóvárosba. Ezek a zárt közösségek a társadalom legelőkelőbb rétegének elidegenítő és paranoid hangulatát materializálták, amely kizárólagosságot és megkülönböztetést követelt, olyan privatizált tereken keresztül, amelyeket csak személygépkocsival lehetett megközelíteni, és amelyek “szolgáltatásokat” és “kényelmi szolgáltatásokat” biztosítottak a “kiemelt ügyfelek” számára, mint például golfpályák, lovas- és teniszklubok. Ezek a városrészek azonban igényelték a szolgáltatási személyzetet is, hogy kiszolgálják az igényeiket, ami a peremükön lévő szabálytalan települések létezéséhez vezetett, ahol a lakosok elhelyezhetők voltak. Az ellentétek eme esztétikája, amelyet Johny Miller légi felvételein látunk (lenti képen), a hatalmi dinamikát mutatja meg azok között, akik a tőkét birtokolják és a területet árucikként vásárolják meg, és azok között, akik őket szolgálják és a területet szükségletként foglalják el.

Ezeknek a törekvéseknek és szükségleteknek a formalizált esztétikája diametrális, de paradox módon összefolyó. Míg a lakótelepi klubokban a posztmodern építészetet népszerűsítik, olyan durva és giccses példákkal, mint az “angol vidéki” stílus a Condado de Sayavedra lakótelepen, addig a neoklasszikus építészet iránti állandó előszeretettel, amely még az olyan városi nevezetességekben is megjelenik, mint a mára rommá vált Acropolis Lomas Verdes bevásárlóközpont, a Humanitas és a West Point egyetemek. Másrészt a marginális közösségek saját maguk által épített lakásai szintén az e “luxushoz” való tartozás vágyára reagálnak, és lehetőség szerint olyan plasztikus nyelvezethez is folyamodnak, amely a “hamis jólét” e törekvéseit utánozza, amelyeket a főnökeik házaiban találnak.

Egy másik friss példa a Bosque Real, egy 900 új lakásból álló, jelenleg épülő komplexum; a várostól északra, Huixquilucanban, Mexikó államban, a várostól északra, magaslaton épül fel, amely jobb életminőséget és levegőminőséget ígér, mint amit a vízgyűjtő területén kínálnak. A 3 és 30 millió peso közötti lakásokat vették számításba, és a Ciudad Universitaria után itt lesz a második legnagyobb egyetemi kampusz. Rendkívüli biztonságot kínál, és szinte kupolaként árulják, amely megvéd a bűnözéstől, a szennyezéstől és a való világgal való érintkezéstől.

Az elemzésen belül különböző esztétikákat lehet látni. Egyes területeken, mint például a város keleti részén, nagyszámú bizonytalan, saját építésű lakást lehet látni, amelyek az öröklött társadalmi és gazdasági problémákra reagálnak, ahol több generáció él. Ezek az esztétikák különböző hatásokra reagálnak, egyrészt, ahogy Sandra Calvo művésznő rámutat, ez egy olyan jelenség, amely a mexikói-amerikai határ által elválasztott családok hazautalásaira reagál, ahol bizonyos, nagyon eltérő kontextusban épített tervezési gesztusok lefordítása vagy tropizálódása történik. Néhány másik pusztán gyakorlati és/vagy gazdasági funkciókra reagál.

Ma Mexikóváros olyan rétegek palimpszesztje, amelyeket a “fejlődés” nevében, a túlnépesedésre és az ingatlanok mögött meghúzódó kegyetlen kapitalizmusra adott válaszként erőszakosan egymásra helyeznek. Mit árul el nekünk ezeknek a perifériáknak az esztétikája azon túl, hogy mi tetszik vagy nem tetszik a szemnek?

Forrás: www.archdaily.com