Afrika képviselete a 2023-as Velencei Építészeti Biennálén: visszatérő koncepciók és megközelítések

A 18. nemzetközi építészeti kiállítás, amelynek kurátora Lesley Lokko ghánai-skót építész, pedagógus és író – aki egyben a ghánai Accrában működő African Futures Institute (AFI) alapítója és igazgatója – május 20-án nyílt meg hivatalosan a nagyközönség előtt, és november 26-ig tekinthető meg.

A jövő laboratóriuma címmel az idei Velencei Építészeti Biennále első alkalommal emeli ki az afrikai kontinenst, mint a jövő világának alakításában vezető szerepet játszó erőt, Lokko kurátori küldetése pedig arra ösztönzi a pályaműveket, hogy megkérdőjelezzék a hagyományos elképzeléseket arról, hogy mit hozhat a jövő és milyen lehet az építészet.

A 63 nemzeti pavilont, 89 résztvevőt és 9 járulékos eseményt felvonultató kiállítás a városban a legkülönfélébb tudományágakból és háttérből érkező szakembereket hívta meg, hogy felfedezzék ezeket az új lehetőségeket. A nemzeti pavilonok mellett a résztvevők nagyrészt Afrika történetét, történetét és jövőjét mesélik el az építészeti szakterületen belül, és a kiállítás stratégiai jelentőséggel bír a velencei Giardini és Arsenale területén.

A Jövő laboratóriuma a Giardini központi pavilonjában kezdődik, ahol 16 olyan építésziroda gyűlt össze, amelyek az afrikai és diaszpórikus építészeti produkciót képviselik. Átköltözik az Arsenale komplexumba, ahol a Dangerous Liaisons szekció – amely a mestre-i Forte Margherában is képviselteti magát – résztvevői a kurátor különleges projektjeivel dörzsölődnek össze, amely első alkalommal egy olyan kategória, amely ugyanolyan nagy, mint a többi.

Mindkét helyszín munkái között és azokon keresztül fiatal afrikai és diaszpórában élő művészek, a jövő vendégei, akiknek munkái közvetlenül kapcsolódnak a kiállítás kettős témájához, a dekolonizációhoz és a dekarbonizációhoz, és egy pillanatfelvételt, egy bepillantást nyújtanak a jövő gyakorlataiba, valamint a világ látásmódjába és létezésébe.

Az idei kiállítás résztvevőinek több mint fele Afrikából vagy az afrikai diaszpórából származik, és fele nő – ez szintén újdonság a biennálé történetében. Átlagéletkoruk 43 év, ami illik a világ egyik leggyorsabban növekvő kontinenséhez.

Lokko számára a feltörekvő gyakorlatok, valamint a korábban nem hallott hangok reflektorfénybe állítása eszköz volt arra, hogy “ne egyetlen történetet, hanem több történetet meséljen el, amelyek az ötletek, kontextusok, törekvések és jelentések zavarba ejtő, gyönyörű kaleidoszkópját tükrözik, amely minden hangot jelent, amely a kor problémáira válaszol. Ahogy a kurátor a kiállítás megnyitóján kifejtette, reméli, hogy “a közönség egyfajta nyitottságot vesz ki belőle, ahol korábban talán zárkózottságot vagy nem hajlandóságot tapasztaltak arra, hogy a másikkal ne a mi feltételeink szerint, hanem az ő feltételeik szerint foglalkozzanak”.

Bár ezeket a kifejezéseket az egyes résztvevők másképp kommunikálják, számos visszatérő fogalom és téma van, amelyek kifejezetten az afrikai kontinens reprezentációjának kérdésével és az építészet történetmesélő megközelítése által az építészet globális jövője szempontjából felvetett fontos kérdésekkel foglalkoznak.

Olvass tovább a 2023-as Velencei Építészeti Biennále különböző installációinak néhány ilyen közös vonásához:

A helyi közösségek ünneplése és az örökség kutatása

A nemzeti pavilonokhoz hasonlóan az idei Biennále résztvevői is a helyi narratívák, sorsok és történelmek ünneplését hangsúlyozzák, fontos kérdéseket vetve fel az identitással kapcsolatban a gyarmatosítás és a kitelepítés tükrében. Az egyéni és helyspecifikus narratívák megosztásával számos installáció az építészeti elméletet a központi értékekre desztillálja, és egy összetettebb – és bonyolultabb – kontextusban vizsgálja újra a tudományág örökségét és jövőjét.

A kis léptékű közösségek vizsgálatán keresztül nem csak az afrikai kontinensen, hanem a világ más tájain is, ez a módszertan kiemeli a világméretű diaszpórát, és általában véve foglalkozik az alulreprezentált népességcsoportok integrációjával és marginalizációjával kapcsolatos folyamatos és sürgető kérdésekkel.

Dr. Thandi Loewenson és Uhuru katalógusai különdíjat kaptak, és az afrikai felszabadulás összefonódott helyi látványosságainak történetét mesélik el egy sor kompozit grafitpanel és egy kísérőfilm segítségével.

Az installáció a grafitot olyan csatornaként használja, amelynek célja, hogy a föld és a levegő egybefüggő területeinek tudatosságát az éghajlati igazságosságért és a mindenki számára méltányos jövőért folytatott mozgalmakban a kontinensen és azon túl is energiával töltse fel.

A brooklyni Olalekan Jeyifous a Giardini központi pavilonjához való hozzájárulása szintén a helyi beavatkozásra összpontosít. Jeyifous egy színes repülőtéri várótermi váróterem tablójának megalkotásával, amely az “All-Africa Protoport” projekt címmel és a jelenleg African Conservation Effort néven ismert projekt továbbfejlesztésével – reprezentációjaként egy olyan fejlesztés központi terét képzeli el, amely jelentős hatással van az egész kontinensre kiterjedő társadalmi-gazdasági és környezeti együttműködésre, valamint a diaszpórikus szolidaritásra, és amelyért az idei zsűri különdíjat is kapott.

A vis maior válogatás egy másik részében a nairobi székhelyű Cave_bureau a kulturális őrzőket és a nemzedékek történetét ünnepli egy szóbeli archívumon keresztül azáltal, hogy film és hanginstalláció segítségével beszélgetéseket mutat be több afrikai barlanglakó közösség tagjaival, például a kenyai Rift-völgyben, a Suswa-hegy barlangjaiban élő maszájokkal. A szóbeli történeteket rajzokkal, térképekkel, fotókkal, háromdimenziós szkennelésekkel és természeti hangokkal kombinálva olyan magával ragadó élményt nyújtanak, amely megvilágítja a modernitás hatását az ember és a természet kényes helyi ökoszisztémájára.

Az Arsenaléval szemben az Estudio A0 hozzájárulása a Dangerous Liaisonshoz egy másik marginalizált közösség sorsát mutatja be, amelynek erős hagyománya van a szóbeli történeteken keresztül továbbadott tudásnak: az Amazonas folyó medencéjében élő népekét.

A városépítés évezredeken átívelő, rendkívül kifinomult megközelítésének bizonyítékait központba állítva a Surfacing – The Civilised Agroecological Forests of Amazonia című kiállítás ezt a hagyományos tudást nem egzotikus urbanizmusként, hanem a városi ökológia ragyogó, működő példájaként mutatja be, amely utat mutathat a város, az élelmiszerrendszerek és a hátországok összeegyeztetéséhez.

Szín, szövet és kézműves művészet bemutatása

Afrika fizikai, manifeszt reprezentációja talán a legközvetlenebbül a színek, a szövetek és a kézműves művészet használatában érhető tetten, mind a beltéri, mind a kültéri installációkban az idei kiállításon. A kontinens építőanyagainak és természetes növény- és állatvilágának színpalettájára utalva számos installáció földszíneket használ, valamint élénk színű szöveteket, hogy magával ragadó és ünnepi vizuális élményt nyújtson a látogatóknak. Ezenfelül a kézzel készített művészi alkotások erős jelenléte az automatizált építési technikák vagy ipari szerszámok helyett az egyéni készségek és az átörökített népi tudás fontosságát hangsúlyozza.

Ennek egyik példája a 2022-es Pritzker-díjas Francis Kéré hozzájárulása. Azzal, hogy kiemeli Nyugat-Afrika építési módját a status quo előtt, és meghívja a látogatókat, hogy elidőzzenek a Giardini központi pavilonjának helyi anyagokból készült, élénk színű szerkezetében, a stúdió Counteract című hozzájárulása szándékos szünetet teremt, hogy elgondolkodjunk a mai hétköznapi építészeti gyakorlaton, és azon, hogyan lehetne azt a beágyazottabb tudás bevonásával javítani.

Mariam Issoufou Kamara, az atelier masōmī munkatársa hasonló megközelítést alkalmaz a Process esetében, amikor a helyi narratívákat helyezi előtérbe, és a megfosztott identitásokat és történelmet építészeti formába fordítja. Az installáció földszínű falaira kézzel rajzolt krétarajzok az egyszerűséghez való visszatérést, valamint a természet iránti tiszteletet és az átgondolt építészet vízióját képviselik.

További kézzel készített, színes művészi alkotások, amelyek nagymértékben támaszkodnak a szövetre, az AD-WO Ghebbi című installációja. A monumentális gobelinek mobil készlete az Arsenale mennyezetéről lóg le, hogy egy olyan zárt területet hozzon létre, amely az amhara “Ghebbi” szót idézi, amely kerítéssel vagy fallal körülvett teret jelent. A darabok nem csupán a művészi képességek fizikailag impozáns emlékeztetői, hanem az építészet eredendő és szükséges változékonyságának megnyilvánulásai is.

Serge Attukwei Clottey ghánai művész az Arsenale területén az “Afrogallonism” projektjének beltéri és kültéri változatával ugyanilyen erőteljes kijelentéseket tesz. A közös Time and Change (Idő és változás) címet viselő művek sárga gallonos műanyag tartályokból készültek, és hatásos kontrasztot alkotnak a velencei háttérrel szemben, miközben a kereskedelem és a migráció történelmében gyökerező személyes és politikai narratívákról tesznek fel fontos kérdéseket.

Érintésre és tapintásra ösztönző és több érzékszervet megszólító alkotások

Ehhez a vizuális vonzerőhöz szorosan kapcsolódik az installációkkal való fizikai interakció hangsúlyozása, ami különösen az Arsenale hatalmas területén érhető tetten. A hagyományos kiállítási határok eltörlésével és azzal, hogy a látogatókat arra hívják fel, hogy a művek láttán több érzékszervüket is használják, a művészek a határok eltörléséről alkotott elképzeléseket kiterjesztik a jelen pillanatra – egy olyan pillanatra, amely minden egyes emberrel és az installációkon belüli egymás mellé helyezésükkel újradefiniálja önmagát.

Az elsődleges érzékszervek ilyen módon történő megszólítása őszintébb és közvetlenebb diskurzushoz vezet az afrikai kontinens és a diaszpóra eddig nem hallott hangjai és a szélesebb közönség között, lebontva a zavaró nyelvi korlátokat, hogy a kultúrák közötti kötőszövetet építsenek, és megkérdőjelezve és újrafogalmazva az építészet történetét egy valóban globális kontextusban.

Az Arsenale egyik legjelentősebb szabadtéri terét elfoglaló Adjaye Associates arra invitálja a látogatókat, hogy fedezzék fel a Kwaeε-t, ami Ghána egyik fő nyelvén, a twi nyelven “erdőt” jelent. A magas, sötét, háromszög alakú prizma egyszerre ijesztő és barátságos, egyszerre kínálja magát, hogy megérintsék és bejárják – és ha már bent van, az egyes fatömbök kényelmes, átfogó egységet alkotnak, amely szöges ellentétben áll az impozáns külsővel.

Az interakció és az oktatás ezen vezérelvét visszhangozza a Sweet Water Foundation hozzájárulása, amely egy szabadtéri találkozóházat foglal magába a Forte Margherában, valamint egy laboratóriumot és egy műhelyt, amelyet az Arsenale belsejében egy többszintes keretként terveztek. A további érzékszerveket egy multimédiás, didaktikus kollázzsal megszólító installáció, amely fényképek, anyagok és diagramok sorozatát jeleníti meg, kontextusba helyezi az alapítvány regeneratív szomszédságfejlesztési gyakorlatát a Commonwealthben, Chicago déli oldalán.

Az Eyal Weizman és David Wengrow által létrehozott The Nebelivka Hypothesis (A nebelivkai hipotézis) a beltéri helyszín által megerősített multimediális hatásában lézeres talajkijelzők, videó- és hanginstallációk segítségével tárja fel az ukrajnai mezőgazdasági földek alatt található 6000 éves települések geofizikai felmérését, amelyek nyilvánvaló hierarchia vagy uralkodó osztály nélkül léteztek. Ezt a hipotézist kiterjesztve a kortárs urbanizmusra, és a biennálé általános céljához igazodva, amely a kiállítás nagy részén keresztül összekötő szövetet hoz létre, a projekt a “város” fogalmának újraértékelésére szólít fel, mivel az a kitermelés és a rablás történelmében gyökerezik.

Végül a Twenty Nine Studio munkatársa, Sammy Baloji szintén számos csatornát és haptikát kombinál, hogy kollázst hozzon létre az Aequare: The Future that Never Was (A tér: a jövő, amely sosem volt) című kiállításhoz – archív felvételeket, valamint utazási jegyzeteket, modelleket és filmvetítéseket használ fel a Kongói Demokratikus Köztársaság Belgium általi gyarmati birtoklása idején a gyarmatosítás előtti társadalom elmozdulásának vizsgálatához.

Forrás: www.archdaily.com