A ‘Troglodyte Living’ tanulságai: mit taníthatnak a barlangok a fenntartható tervezésről

A kortárs építészet térszemlélete meglehetősen lineáris: egy meghatározott térfogatot beburkol valamilyen anyagi konstrukcióba. De ha egy pillantást vetünk az emberiség első szándékos lakásaira, világossá válik, hogy sokkal kevésbé voltak előre megfontoltak.

Ahelyett, hogy az ember alkotta területeket büszkén kellett volna berendezni, legkorábbi otthonaink a természetben előforduló barlangok voltak, amelyek átmeneti védelmet nyújtottak a vadászó-gyűjtögetőknek az elemek és a potenciális ragadozók ellen. Őseink csak a mezőgazdaság megjelenéséig vettek állandó, épített lakóhelyet.

A troglodytizmus – vagy a barlangi élet – a mai napig a társadalmi disasszociáció gondolataihoz és az ortodox építészeti normákon kívüli létezés hermetikus vágyához kötődik. Mégis, Észak-Kínától Nyugat-Franciaországig és Közép-Törökországig továbbra is emberek százmilliói döntenek úgy, hogy legalább részben a föld alatt töltik az életüket.

Vessünk egy pillantást a troglodita építészetre a világ minden tájáról, és vizsgáljuk meg, mit taníthat nekünk ez a népies életmód a jövőnk fenntartható tervezéséről.

A legújabb régészeti felfedezések szerint az emberiség 1,8 millió évvel ezelőtt kezdett először barlangokat használni. Elsősorban télen vagy más kedvezőtlen időjárási körülmények között laktak, ezek a kezdeti lakások rövid távú menedékhelyek voltak, amelyek természetes védelmet és biztonságos környezetet kínáltak, amely minimálisra csökkentette az erdőtüzek kockázatát. A művészet színhelyei is voltak. Ahogy Bernard Rudofsky megjegyzi A csodálatos építőkben:

“Az a lény, akit hanyagul barlanglakónak nevezünk (a vulgarizmus, ami általában a felső paleolit embert jelenti), valójában kinti típus volt, hiperbolikusan nyűgös, művészi módon izzadt… festői látásmódja mikelangeleszi volt – az összefonódást preferálta; rugalmas, bár brutális testek. Valójában semmi kivetnivaló nincs abban, ha Lascaux-t az őstörténet Sixtus-kápolnájának nevezzük; a híres barlangok, arra következtetnek, inkább szentélyek voltak, mint közönséges lakóházak.”

A szóban forgó francia barlang, Lascaux falfestményei, bár vitathatatlanul ismertebb spanyol megfelelője megelőzte őket, valóban egy olyan irányzat korai jelei, amely a troglodita építészet történetében végig érvényesül: a barlangok mint szakrális terek és csendes, magányos gondolkodási területek.

Ez éppúgy igaz a görög mitológiára, mint az indiai Bhaja-barlangokra, egy 22 sziklába vágott buddhista imateremből álló csoportra, amelyek Maharashtra Pune kerületében találhatók. Bár az építészeti kifinomultság és az előregondoltság vadul különbözik egymástól, az ókori Görögország primitívebb kriptái és barlangjai még mindig ugyanazzal a túlvilági nyugalom érzésével zárják be látogatóikat, amelyet Bhaja chaitya terme ihletett.

Mindkettőben az a közös a világ más ember alkotta barlangi struktúráival, hogy gyakran átalakulnak az általunk ma már népies tervezési eszközként ismert módon. Egy terület helyi domborzatának és anyagainak előnyben részesítése révén a korai építők a már meglévő üregeket sajátos igényeiknek megfelelően alakították át, vagy lyukakat ástak a talajba, hogy példákat hozzanak létre a trogloditák életében – ezzel növelve az egyén jólétét és szimbiotikus kapcsolatot alakítva ki a környezettel.

Még ma is számos előnye van ennek az építészetnek: a föld hőtömegei természetes szigetelők, és a mérsékelt éghajlaton szinte teljesen feleslegessé teszik a fűtést, valamint a hűtést. A természetben előforduló szerkezetek kihasználása sokkal hatékonyabb, mint a korszerű építési folyamat a semmiből, és ehhez képest a karbantartás minimális.

Egy 2006-os tanulmány, amely az ország Shaanxi tartományában található kínai barlanglakásokkal foglalkozott (amely a mai napig több mint 30 millió embernek ad otthont), Jiang Lu kutató megállapította, hogy a földalatti élőhelyek összhangban vannak a kortárs fenntartható tervezési elvek nagy részével, amelyek egy minimális hatást gyakorol a környezetre.

A barlangos életnek természetesen vannak árnyoldalai is: a szellőzés és a természetes fény hiánya katasztrofális hatással lehet az egyéni és a közösség egészségére, amint azt az olasz Matera falu is példázza. A terület Sassi-barlangjait már ie 10 000-ben természetes menedékként használták a zord éghajlat elől, ám kollektív betegségekhez és szegénységhez vezettek, aminek következtében a 16 000 fős lakosságot kilakoltatták az 1950-es évek kormányprogramjában.

És mégis, várostervezési tanulságokat kell levonni, ha megnézzük őseink lakhelyét. A New York-i Noguchi Múzeumban a ‘Barlangok dicsérete’ címmel nemrégiben rendezett kiállítás a mexikói organikus építészet példáit támasztja fel, amelyek amellett érvelnek, hogy visszatérjünk a barlanghoz, amely fenntartható, biztonságos és olcsó alternatívája a kortárs épületeknek.

Közülük a legfigyelemreméltóbb Carlos Lazo mexikói építész és köztisztviselő munkája, aki 1952 és 1955 között felügyelte a mexikói állami infrastrukturális projekteket. Cuevas Civilizadas projektje 110 alacsony jövedelmű otthont ásott egy kanyon falába Mexikóváros Belénde las Flores negyedében. Bár az építész 41 éves korában bekövetkezett halála miatt még nem fejeződött be, a projekt kiváló példája egyfajta hibrid troglodita építészetnek, amely segíthet megoldani számos jelenlegi és jövőbeli lakhatási problémánkat.

Amint azt a múzeum vezető kurátora, Dakin Hart kifejtette:

“(Ez) lényegében egy állami lakásprojekt ötlet volt… nagyon hatékony, de nagyon modern otthonok építése, amelyek nem igényelnek sok karbantartást, és nem igényelnek sok fenntartási költséget a dolgozó emberek számára.”

Forrás: www.archdaily.com