A partvidék ajtajai: Zanzibártól Ománig

A szuahéli partvidék építészetének egyik meghatározó jellemzője – a korallkőből épült épületeken és a szerkezetek kialakításához használt mangrove-oszlopokon kívül – kétségtelenül a díszes ajtó, amely gyakran megtalálható ezen a tengerparti területen.

A gazdagon díszített, és történelmileg gyakran jelentéssel teli ajtók a bejárat haszonelvű funkcióján kívül a státusz és a gazdagság jelzői is voltak. A szuahéli partvidéktől az Arab-félszigetig ezek a part menti ajtók a helyüket jelzik, a kereskedelmet és a vándorlást képviselik.

A kelet-afrikai partvidék a XII. és XIII. század folyamán a kereskedelmi központok összekapcsolt hálójává fejlődött, mivel az afrikai kontinens, az indiai szubkontinens, a Közel-Kelet és a Távol-Kelet között árucsere folyt. Ennek következtében Lamu és Zanzibár városállamai megerősödtek, és ez részben külföldi felfedezésekhez vezetett, mivel a partvidék a portugálok, majd később az ománi állam ellenőrzése alá került.

Ez a fejlődés együtt járt az ültetvényes gazdaságok kialakulásával – a rabszolgakereskedelem pedig a XIX. században a szegfűszegtermesztés méretének növekedésével fenntartotta a munkaerő elsődleges forrását a zanzibári kontextusban. Az elnyomás és a gazdagság e kombinációjával jött létre a ma ismert “zanzibári” ajtó.

A szuahéli partvidéken született és képzett szuahéli kézművesek olyan ajtónyílásokat faragtak, amelyek a generációk során kialakult tervezési elveket követték, amelyek a tizenkilencedik század vége előtt téglalap alakú keretet és egyenes karzatot alkottak. Ez a korábbi stílus inkább geometrikus volt, díszes, bár korlátozott motívumokkal. A tizenkilencedik század végén az elit osztály, amely kifejezetten ki akarta fejezni jólétét, ehhez az évszázados hagyományhoz fordult, megnövelve az ajtónyílások magasságát, és előidézve a stílusváltást, mivel ezek az újabb ajtókeretek íves karnisok fokozott használatával és a díszítő részletek jelentős növekedésével jellemeztek.

Míg az ománi szultánság 1689-ben hivatalosan is megszerezte az ellenőrzést Zanzibár felett, mivel csak 2629 tengeri mérföld választotta el őket egymástól, az Arab-félszigetről – amely magában foglalja Ománt is – érkező kereskedők már a Kr. u. 1. századtól kezdve rendszeres kapcsolatban álltak a kelet-afrikai partvidéken fekvő Zanzibárral. Ennek eredményeképpen e két hely kultúrája, és ennek következtében építészete is nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz. Az ománi szultánság ősi épületeinek ajtajai a későbbi zanzibári ajtókhoz hasonlóan igen díszesek voltak. Az ománi kézművesek az ajtókba a Korán verseit, valamint üdvözleteket és verseket véstek. Az ajtók kialakítását befolyásoló tényezők pontos forrásának meghatározása azonban gyakran nehéz, ami a kultúrák közötti kereskedelem mélyreható történetéről tanúskodik.

A tudósok megjegyezték, hogy Omán fővárosában, Muscatban összetéveszthetetlen szuahéli ajtók vannak, és Omán, az Arab-félsziget vagy a Perzsa-öböl térségének számos ajtaja – amelyekről gyakran úgy gondolják, hogy a szuahéli partvidék ajtóit ihlették – valószínűleg a kelet-afrikai partvidékről kerültek az ománi régióba.

Mivel ez egy viszonylag fátlan terület, az ajtókhoz használt faanyagot főként Indiából és Kelet-Afrikából importálták. Jelentős stilisztikai és anyagi különbséget jelent a fém használata az ománi ajtókban, amely mind dekoratív, mind szerkezeti célokat szolgál. A rézötvözetből készült ajtókopogtatókon arab feliratok és motívumok szerepeltek, míg Zanzibárban a sárgaréz és más fémszerelvények a XIX. század vége előtt gyakorlatilag ismeretlenek voltak a térségben, valószínűleg Zanzibár akkori szultánja, Sayyid Barghash bin Said al-Busaidi vezette be őket, aki Stone Town egyik legikonikusabb nevezetességét, a Beit al-Ajaibot építette.

Indiából importáltak kész ajtókat – gyakran növényzettel díszítetteket – Ománba, amelyek viszont befolyásolták az ománi fafaragók által átvett mintákat és motívumokat. Zanzibárban az egy időre Indiába száműzött Szajjid Barghasz szultán Zanzibárba való visszatérésekor az indiai Raj építészetét igyekezett utánozni, sőt a Beit al-Ajaib-i ünnepi palota ajtóinak elkészítésével egy indiai kézművest bízott meg. Ezeken az ajtókon láthatóak a korabeli indiai formatervezésre jellemző növényi minták, amelyeket íves karzatok öveznek.

Az Omán és Zanzibár közötti történelmi, társadalmi és politikai kapcsolatok kiterjedtek és igen összetettek. E tengerparti államok ajtajaiban – a barokk faragványokon és fafaragásokon keresztül – összefonódnak ezek a narratívák, a kereskedelem, a migráció, a bőség – és a birodalom – történetei.

Forrás: www.archdaily.com