A brazil őslakos népek anyagai és építési technikái mint az építészet jövője

“El kell ismernünk a természetet, mint a formák mérhetetlen sokaságát, beleértve minden egyes részünket, akik mindennek a részei vagyunk” – mondja Ailton Krenak, a neves őslakos vezető az Ideas to Postpone the End of the World című könyvében.

Az őslakosok kultúrája az emberiséget és a környezetet nem egymástól elkülönülő vagy egymás fölött álló dolgokként, hanem egy egész részeként értelmezi. A világegyetem e sajátos felfogása révén ezek a népek a terület érzékeny kisajátításához vezetnek, olyan strukturáló hiedelmekkel, amelyek az építészetükben is tükröződnek, és ezzel magát a fenntarthatóság fogalmát is egy másik szintre emelik, mivel a természetet nem egy felhasználandó erőforrásnak tekintik, hanem a közösség részeként gondolnak rá.

Az általános kontextust elemezve lehetetlen homogén módon bemutatni az őslakos kultúrát és annak konstruktív modelljeit, mivel a módszerek aszerint változnak, hogy milyen régióban alkalmazzák (vagy alkalmazták) őket. A területtel való kapcsolat azonban, amelyet a hely megértése és tisztelete fűz össze, áthatja az Amerikából származó különböző kultúrákat, és ez az egyik nagy őslakos episztemológia, amely alkalmas a kortárs építészeti termelés újragondolására.

Tekintettel a természet kulturális jelentőségére, amely meghatározza egy nép identitását, és amely minden egyes ember tükre és materializációja – sokkal több, mint a túlélés eszköze -, jellemzőit gondozni és őrizni kell. Ily módon mind az alkalmazott építési technikák, mind a kiválasztott anyagok olyan szerkezeti, esztétikai és fenntartható tulajdonságokat tükröznek, amelyek nemcsak stabilitást és védelmet tesznek lehetővé, hanem a természet és a kollektivitás ódáját is jelentik.

Példaként a guaraniak – Brazília legnépesebb etnikai csoportja – hagyományos lakóházainak főszerkezete általában szőlőtőkékkel összekötött fatörzsekből áll. A lezáráshoz döngölt földdel borított, függőlegesen és vízszintesen összeszőtt, vékony ágakból álló rácsszerkezetet használnak. A tetőhöz fa szarufákat és pálmaleveleket alkalmaznak, és az épületet a döngölt földpadló teszi teljessé. A természetes és regionális anyagok e palettája azt jelzi, hogy nem csupán arról van szó, hogy tudjuk, hogy léteznek, hanem a földrajz és a biológia elsajátításáról is, hogy megértsük, hol, mikor és hogyan lehet őket beszerezni. A szalma eltávolítására például részletes szociológiai eljárás van, hogy ne sérüljön maga a szalma és később a következő betakarítás.

Természetesen, ami a tartósságot illeti, ezek az épületek rendszeres karbantartást igényelnek a szerkezeti elemek cseréje érdekében. Számos kultúrában azonban a házakat ideiglenes lakhelyként értelmezik, amelyek a családi egységek állandó átcsoportosítása és szétválása miatt egy-két évig tartanak fent. De még az állandóságban is kiemelkednek, hiszen még ha végül el is hagyják őket, építőelemeik természetes eredetüknek köszönhetően fokozatosan, negatív környezeti hatások nélkül épülnek vissza a természetbe – ez az igazi körkörös építészet, amelyről manapság oly sokat beszélünk.

Az anyagok pontos megválasztása és alkalmazásuk teljes megértése mellett érdemes megemlíteni, hogy a kompozíciós stratégiák a klíma megértését is tükrözik a hőkomfortot növelő passzív eszközökkel. Erre példa a nap útja alapján helyesen tájolt, a fénytől és az esőtől is védő, nagy ereszek kialakítása, az időjárás súlyosságának megfelelően változó tetőhajlásszöggel. Ebben az értelemben érdemes megemlíteni José Afonso Portocarrero, az őslakos kultúra tudósát, aki azt állítja, hogy egy olyan világban, ahol a csúcstechnológiát annyira értékelik, az őslakosok csak a tervezést használják technológiaként, mégis képesek kiváló kényelmet biztosítani. A természetes anyagok, például a szalma és a fa használatával, a magas mennyezetekkel és az aerodinamikus formával kombinálva, alacsony vagy szinte nulla költséggel jó eredmények születnek, ha a közelben van egy megőrzött ökoszisztéma, amely lehetővé teszi az anyaggyűjtést, és ha a közösség megszervezi a közös építkezést.

A fent említett anyagok és építési technikák példaként csak egy kis szeletet jelentenek a Brazíliában már katalogizált összes őshonos etnikai csoportot felölelő óriási területen belül. Azonban, még ha kicsik is, máris egy víziót nyújtanak arról, hogy milyen fontosságot kell tulajdonítani ennek a kultúrának, mint a kortárs építészet jövőjének inspirációs forrásának.

Építészetükben a tervezés által fenntarthatóság van, mivel mindig két fő előfeltételezést hordoznak: a helyben rendelkezésre álló anyagok felhasználását és a régió éghajlatának tiszteletben tartását. Más szóval, a természet megértése és megfigyelése révén természetesen fenntartható stratégiákat hoznak létre elemi építési elvekkel és alacsony hatású anyagokkal.

A tervezési folyamat során választható anyagok széles skáláján vagy a számtalan formai és kompozíciós döntésen belül, amelyet meg kell hozni, az őshonos kultúra által az építészet jövője számára hagyott nagy tanulság egyetlen parancsolatban foglalható össze: a hely megértése. A terület ismerete, ahová az épületet beillesztjük, az első lépés a fenntartható jövő felé. A régióban meglévő és rendelkezésre álló anyagok feltérképezése, az éghajlat megértése, az alacsony hatású passzív technikák keresése, a környező közösség tiszteletben tartása és a vele való interakció a környezeti és társadalmi tiszteletet jelenti, amelyre ma nagyobb szükség van, mint valaha.

Forrás: www.archdaily.com