Vízgyűjtés: a minket fenntartó ősi tipológiák

2022 március 22-én huszonkilencedik alkalommal emlékeztünk meg a víz világnapjáról – miközben a világméretű vízválság továbbra is kiszolgáltatottá teszi a lakosságot. Ez egy rendkívül sokrétű kérdés. A kormányzás meghatározza a víz hozzáférhetőségét, és a marginalizált embereket aránytalanul nagy mértékben érinti. A városi tipológiák egy másik tényezőt jelentenek. A felszín alatti vízforrások túlszivattyúzása Hanoi vízigényének kielégítése érdekében például azt eredményezte, hogy arzén került a vietnami falusi kutakba.

A kormányzati szintű szakpolitikákhoz kapcsolódik a hagyományos vízügyi infrastruktúrák számos példája, amelyek generációk óta fenntartják a közösségeket. Ezek az ősi vízgyűjtési, vízmegőrzési és vízgazdálkodási technikák, amelyek a különböző kultúrákban épített formában valósultak meg, hasznos kereteket kínálnak a vízhez jobban hozzáférő jövő megteremtéséhez.

A vízgyűjtő infrastruktúra leglátványosabb és legjobban kidolgozott példái vitathatatlanul az indiai szubkontinensen találhatók, a lépcsőkutak formájában (mint a lent látható képen). Ez egy egyszerű koncepció – egy építészeti forma, amelyet több emelettel a föld alá ásnak, hogy elérjenek egy olyan szintet, ahol a talaj mindig vízzel telített. Lépcsősorokat építenek – innen ered a név -, hogy a talajszintről le lehessen jutni a vízhez. India aszályos területein épített lépcsőkutak egész évben vizet biztosítanának, és létfontosságú hozzáférést biztosítanának a víztároló és öntözőrendszerekhez.

A legérdekesebb azonban az, hogy a lépcsőkutaknak nem csak haszonelvű céljuk volt. A vízhez való hozzáférés biztosítása mellett a lépcsőkutak, mint például a Chand Baori Rajasthanban (lenti képek), társadalmi térként is működtek. Üdvözlendő enyhülést nyújtottak a hőség elől, és fontos helyszínei voltak a vallási eseményeknek. Az évszázados elhanyagoltság és a vízszintes vízszint csökkenése miatt évszázadok óta elhagyatottá váltak, és az indiai brit kormány is felügyelte pusztításukat, miután a kutakat higiéniaellenesnek minősítette.

Az olyan tipológiák, mint a mostohakutak azonban nem csak a múlt leletei. A huszonegyedik században ugyanolyan hasznosak és szükségesek. Rajasthanban számos kutat restauráltak, lehetővé téve, hogy a kulturális műemlékek újra betölthessék egykori fontos szerepüket. A dzsodhpuri Toorji’s Stepwell lépcsőkutat (lenti képek) viszonylag nemrégiben állították helyre, és ez a közösségi regenerációs projekt találó példája. A napi karbantartást önkéntesek végzik, és mára népszerű fürdő- és fürdőhely lett.

A globális tervezőcégek és a társadalmi vállalkozók közötti partnerségek esővízgyűjtő tartályok formájában megvalósuló projektekhez vezettek – gyakorlatiasabb megoldások egy sürgető problémára. A kutak helyreállítása azonban kiemelt prioritást kapott, és ez a rangsorolás rávilágít az olyan projektek helyreállításának belső értékére, amelyeknek gyakorlati és szimbolikus jelentőségük is van egy közösség számára.

Ezek a kutak azonban viszonylag kisebb területre koncentrálódnak, és vannak olyan vízinfrastruktúra-megoldások, amelyek egy szélesebb hálózat közepette léteznek. Idén a World Monuments Fund a perui Yanacancha-Huaquis kultúrtájat felvette a megfigyelési listájára – és ez a helyszín hangsúlyozza néhány ilyen megoldás tartós erejét.

A Cañete folyón átívelő táj a csatornák, víztározók és gátak kiterjedt hálózatának ad otthont, amelyet a legelők és szántóföldek öntözésére szolgáló forrásvíz visszatartására, elterelésére és szűrésére használtak. Ez a 10. és 14. századra visszanyúló hálózat hatékony vízgazdálkodást biztosított a Cañete folyó medencéjében élő közösségek számára. Napjainkban ennek az infrastruktúrának a nagy részét nagyrészt felhagyták.

2013 óta azonban Miraflores vidéki közössége, az Instituto de Montaña, a Nor Yauyos Cochas Tájvédelmi Terület és az IUCN együttműködnek e táj megőrzése érdekében. Az együttműködésen alapuló megközelítés megfelelő, figyelembe véve a terület érzékeny jellegét, a “szürke és zöld” rendszert alkalmazzák, amely a szürke (épített) és a zöld (természetből származó) megoldások hibridje.

Ami különösen csodálatra méltó ebben a megközelítésben, az a kis szénlábnyom – az új épített beavatkozások a teljes projektnek csak kis százalékát teszik ki. A Yanacancha vizes élőhelyet például kibővítették és vízállóbb, tartósabb oszlopokkal kerítették újra, amelyek egyben a vizes élőhelyet is védik a túllegeltetés ellen. Néhány esetben a helyreállítás szükségessé tette a felhagyott csatornák és kutak rehabilitációját, hogy azok összegyűjthessék a csapadékot. A hibrid megoldások hasonlóan minimálisak voltak – PVC-csöveket telepítettek az ősi kőrendszerek mellé, hogy az esővizet a legelőkre vezessék.

Ezen ősi technológiák újjáélesztése a perui Andokban a helyi vízellátás javulását eredményezte, és lehetővé tette, hogy a pásztorok nagyobb területeket használhassanak az állatállományuk takarmányozására. Ez az újjáélesztés azt is jelentette, hogy a környező ökoszisztéma is ellenállóbbá vált az éghajlatváltozással szemben.

Peru fővárosában mintegy 1,5 millió ember nincs bekötve az ivóvízhálózatba vagy a csatornahálózatba. Sok szegényebb limai háztartás is kizárólag tartálykocsikból szerzi be a vizet. Indiában a lakosság mintegy fele naponta súlyos vízhiánnyal küzd. A rádzsasztáni lépcsőkutak és a perui Andok öntözőcsatornái, ha közvetve is, de mindkét országban szerves megoldást jelentenek a szélesebb körű vízproblémák enyhítésére. Ez a két technológia kiemeli az ősi vízgazdálkodási rendszerek hosszú távú hatásait, és azt, hogy mennyire fontos szerepet játszanak még ma is a világ élhetőbbé tételében.

Forrás: www.archdaily.com