Múlt és jövő: az úszó városok

Az éghajlatváltozás veszélye egyre inkább érinti az emberiséget. A tengerszint emelkedése több mint 410 millió embert érint, akiket a megélhetésük elvesztése fenyeget. A tengerparti városokat magas épületek és forgalmas utak fojtják el, és nem elegendő földet használnak fel. E problémákat összegezve az építészek világszerte egy lehetséges választ javasoltak: úszó városokat.

A vízen élés jövője radikális változásnak tűnik ahhoz képest, ahogyan az emberek élnek. A népi példák ennek ellenkezőjét bizonyítják, és inspirációt nyújtanak arra, hogy mivé alakulhatnának városaink. Miközben a világ vezetői a COP27 klímacsúcson Egyiptomban megvitatják az éghajlatváltozás elleni fellépés módozatait, az ArchDaily magazin a radikális vízalapú települések koncepciójába merült.

A szokásos civilizációs narratíva szerint az első emberi települések a víztestek – folyók, tavak, vizes élőhelyek és tengerek – közelében virágoztak. A nomádok iváshoz és vadászathoz, a mezőgazdasági közösségek pedig a földműveléshez is igényelték a vizet. A föld is ott volt a legtermékenyebb, ahol könnyen táplálható volt egy vízforrás. Ennek eredményeként az emberek a szárazföld és a tenger metszéspontjában telepedtek le, és mindkét irányban építették és növelték településeiket. A brunei Kampong Ayer, a lagosi Makoko, a benini Ganvie és a mezopotámiai mocsarak bepillantást engednek a víz közepén élő életmódba. Kiindulópontot nyújtanak ahhoz, hogy elképzeljük, hogyan alakítanák életünket az új tengeri települések.

A tengeri városok korszerűbb elképzelése az 1960-as években kezdett kialakulni Buckminster Fuller Triton City és Kenzo Tange Tokiói-öböl-tervével. Ezek az utópisztikus projektek a vízi építészet meglévő elképzeléseit fejlesztették tovább – modern kényelmi szolgáltatásokat, fejlett mobilitási hálózatokat és rendezett növekedést javasoltak. A vernakulárisan épített vízi építészet általában olyan tektonikából állt, mint a gólyalábas házak, és újabban az üreges műanyag elemekből készült úszóképes vázak. A modernista korszakban kínált idealista szerkezetek acélból készült úszószerkezeteket mutattak be, és az épületek víz felett tartásának új módszereit kutatták.

A technológia fejlődésével együtt jár az innováció is. A 21. században az építészek és a közvélemény is komolyabban kezdte venni a vízi városok gondolatát. A leghíresebb terv jelenleg Bjarke Ingles építész Oceanix City című terve, amelyet az UN-Habitat és az OCEANIX nevű blue tech céggel közösen fejlesztett ki. A világ első fenntartható vízparti városának prototípusa a dél-koreai Busanban, a régió egyik fontos tengeri városában fog megvalósulni. A szigetszerű kolóniát mesterséges korallzátonyoknak otthont adó biorock horgonyozná le a tengerfenékhez. Az élelmiszert úszó farmokon és akvakultúrán keresztül termelnék, az ivóvizet pedig sótalanított tengervízből nyernék. Az Oceanix a korai koncepcionális szakaszában potenciális lehetőségeket ígér.

Hasonló csúcstechnológiai koncepciókat mutatott be Vincent Callebaut Lilypad, a Seasteading Institute és Phil Pauley Sub-Biosphere 2 nevű projektje. Ezeket a víziókat már megelőzte egy korszerű úszó lakóépület Amszterdamban. Hollandia környezettudatossága miatt a Waterbuurt elnevezésű projekt sikeresen veszi fel a harcot az alacsonyan fekvő országot fenyegető, a tengerszint emelkedésével kapcsolatos fenyegetéssel. Lagosban az Egyesült Arab Emírségek partjainál zajló projektekhez hasonlóan egy új tengerparti várost alakítanak ki földkiemeléssel.

Bár a látható környezeti károk miatt az úszó városok körüli beszélgetések megkezdődtek, a szkepticizmus még mindig megmaradt. A tengeri infrastruktúra kiépítésének megvalósíthatóságával, költségeivel és szakértelmével kapcsolatos kérdések aggasztják az érdekelt feleket. A joghatóság és a tulajdonjog körüli politikai elképzelések újragondolást igényelnének. Ezek a drága projektek csak a társadalom bizonyos rétegei számára lehetnek elérhetőek és megfizethetőek. A környezetvédők is élesen bírálták a partmentesítési projekteket az óceáni ökoszisztémák megzavarása és az árvizek veszélyeztetése miatt.

A városi élet jövője nagyban hasonlíthat a kevésbé ismert múltra. A bizonytalanság idején az őshonos kultúrák hagyományos építészetének és rendszereinek esettanulmányai tanulási lehetőséget nyújthatnak. A kétéltű közösségek megosztották erőforrásaikat, és a tulajdonjog fogalma nagyrészt hiányzott. A vizet közkincsnek, az ökoszisztémát pedig saját maguk részének tekintették. A településeket úgy építették, hogy együtt éljenek a természet kialakult mintáival, és annyit adjanak hozzá, amennyit kivettek a környezetből. A félig állandó építmények – mivel nincsenek a földbe rögzítve – a közösség igényeinek megfelelően organikusan nőttek és zsugorodtak.

Az Institute for Economics and Peace szerint 2050-re több mint 1 milliárd ember fog olyan területeken élni, ahol az infrastruktúra nem lesz elégséges ahhoz, hogy ellenálljon a tengerszint emelkedésének. Ilyen ütemben több mint 9000 óceáni városra lenne szükség az éghajlati menekültek áttelepítéséhez. Az úszó városok nem jelentenek egyetlen megoldást a tengerszint emelkedésére és az éghajlatváltozásra, de hatásos lépést jelenthetnek a helyreállítás felé. Ez a váltás az életmód, a jogi struktúrák és az ember által létrehozott ökoszisztémák átértékelését teszi szükségessé. A vízi életmód új határai reményteljesnek tűnnek.

Forrás: www.archdaily.com