Lebontva és újjáépítve: az építészeti replikák identitása

Kisho Kurokawa ikonikus Nakagin kapszulatornyának rekonstrukciós jogait jelenleg az egyik legnagyobb NFT-oldalon árulják. Míg a torony bontása az év elején megkezdődött, az árverés az építmény újjáépítésének jogát árulja, mind a metaversumban, mind a valós térben. Az ötlet, hogy a metaversum épületét a virtuális térben újraalkossák, természetesnek tűnik. Lehetővé teheti egy nagyobb közösség számára, hogy felfedezze az építészet egy ikonikus darabját, és kísérletezésre ösztönözheti őket, ami a metabolikus eszmékkel összhangban lévő kezdeményezés. Másrészről viszont egy lebontott történelmi épület fizikai világban történő rekonstrukciójának gondolata más, ellentmondásos érzelmeket kelt. Az építészeti másolatok nem jelentenek normát, de létezésük kérdéseket vet fel az építészeti alkotások identitásával és hitelességével kapcsolatban.

Az 1972-ben épült Nakagin kapszulatorony (fenti képek) lebontásáról azért döntöttek, mert a szerkezet állapota bizonytalan volt, és nem felelt meg a jelenlegi szeizmikus szabványoknak. Bár a legfenntarthatóbb megoldás az épített szerkezetek újrafelhasználása lenne, a bontás szükségessége gyakran döntőbb tényezőkön alapul: a hosszan tartó elhanyagoltság, a pusztulás vagy az olyan veszélyes anyagok jelenléte, mint az azbeszt, veszélyessé teheti a létesítményt.

Egyes építészeti alkotások ideiglenes építményekként épültek, míg mások olyan szimbólumokat képviselnek, amelyek már nem felelnek meg a lakosság ideáljainak. Az okoktól függetlenül nem sok szándékosan lebontott épületnek adatik meg egy második élet.

Van azonban egy példa egy ikonikus épületre, amelyet lebontottak, majd négy évtizeddel később a romok közül visszahoztak: Mies van der Rohe és Lilly Reich German Pavilion (fenti képek) alkotása, amely jelenleg inkább Barcelona-pavilonként (lenti képek) ismert. Ez az építmény széles körben elismert kanonikus épület, a modern mozgalom egyik kulcsépülete. Az 1929-ben a barcelonai nemzetközi kiállítás részeként épült pavilon célja az volt, hogy az első világháború utáni Németország arcát mutassa be, mint progresszív és modern kultúrát, amely azonban még mindig a klasszikus történelmében gyökerezik. A pavilont mindig is ideiglenes építménynek szánták, ezért a kiállítás befejezése után, 1930 januárjában hamarosan lebontották.

1955-ben Oriol Bohigas építész azt javasolta, hogy a pavilont acélszerkezetének újrafelhasználásával építsék újjá. Kapcsolatba lépett Mies van der Rohe német származású amerikai autodidakta építésszel, aki egyetértett az ötlettel, és felajánlotta, hogy átrajzolja a terveket, mivel az eredetiek elvesztek. Ennek ellenére a projektet a hatóságok támogatásának hiányában nem valósították meg. Az évek során más sikertelen próbálkozások is indultak. Csak 1981-ben virágzott végül a kezdeményezés, a barcelonai hatóságok kedvező állásfoglalásának köszönhetően. Az egyik fő érv az újjáépítés mellett az volt, hogy Bohigas kifejezését idézve “a huszadik század egyik alapvető alkotásaként” ismerték el. A tervvel Ignasi de Sola-Morales, Cristian Cirici és Fernando Ramos katalán építészeket bízták meg.

“Ennek vitathatatlan előfeltétele egy olyan rekonstrukció koncepciója volt, amely a lehető leghűbben értelmezi az 1929-es pavilon eszméjét és anyagi formáját.” – Ignasi de Solà-Morales.

Az 1986-ban elkészült új pavilon az új tervek, nézetek és metszetek kidolgozásához végzett kiterjedt kutatás ellenére sem tökéletes másolat. Az eltérések egy része az eredeti szerkezetre vonatkozó információk hiányából fakadt, de néhány eltérés szándékos volt. Az új szerkezetet a tartósság érdekében építették, ezért egy sor változtatást hajtottak végre a hosszú élettartam biztosítása érdekében: az 1929-es “katalán boltozatos” alapokat öntött beton alapokra cserélték, keményebb travertint használtak, javították a tető és a vízelvezető rendszereket, és állandó külső ajtókat szereltek fel.

Az 1986-os pavilonban az eredeti szerkezet olyan aspektusait is kijavították, amelyek az építész szándékának tökéletlen ábrázolásának tekinthetők. 1929-ben a zöld márvány és a travertin szűkössége miatt a külső falakat és a pavilon hátsó részét nem ezekkel burkolták, hanem zöldre és sárgára festették, hogy hasonlítsanak a kőre. A másolat ezt korrigálja, és az összes falat kővel burkolja. Az összes javítással együtt azt lehet mondani, hogy a másolat valójában jobb, mint az eredeti. Ezt a feltevést intuitív módon elutasítjuk, mégis kérdéseket vet fel az építészeti másolatok életképességével kapcsolatban.

Nelson Goodman filozófus rendszere, amelyet “Languages of Art” című könyvében részletez, betekintést nyújt az eredeti műalkotás és másolata közötti viszonyba. A művészeteket két kategóriára osztja: autografikus művészetekre, amelyek nem másolhatók, és allografikus művészetekre, amelyek másolhatók.

Az első kategóriába tartoznak az olyan művészetek, mint a festmények vagy szobrok, amelyeknél a hitelességet az előállítás története határozza meg. Egy mester minden egyes ecsetvonása egy olyan lépést jelent, amelyet csak utánozni lehet, így minden másolat hamisítvány. Másrészt az olyan allográfiai művek, mint az irodalmi szövegek, a zene vagy a koreográfia végtelenül sokszorosíthatók anélkül, hogy értéküket elveszítenék. Hitelességük az absztrakt jegyzetrendszerben rejlik.

Ha az építészetet allografikus művészetnek tekintjük, amely az építész által meghatározott jegyzetrendszereken alapul, akkor egy épület minden példánya egyformán értékes, amennyiben megfelel az eredeti terveknek és részleteknek. Ez azonban túlzott leegyszerűsítés lenne, mivel a gyártási történetek hozzájárulnak a két épület meghatározásához. Ennek az ellenkezője sem lehet teljesen igaz, hiszen a másolat, ha részben is, de az építész szándékának hiteles reprezentációja. Az építészeti alkotások jobb megértése hibridekként történne, ami még inkább kiemelné az építészetben rejlő összetettséget.

Egy épület által megszerzett fontos státusz gyakran a replika létrehozásának alapvető oka. A Barcelonai pavilon nem egy országot képviselő nemzeti pavilon rekonstrukciója. Ez a modernista mozgalom egyik legfontosabb és legkorábbi reprezentációjának rekonstrukciója. Az ideiglenes pavilon szabad programja lehetővé tette Mies van der Rohe és Lilly Reich számára, hogy egy korai szakaszában lévő radikális mozgalom egyik legtisztább kifejezését hozzák létre. Hogy a Nakagin kapszulatorony hasonlóan releváns státuszt és elég erős motivációt tudott-e szerezni ahhoz, hogy újjáépítsék, nehéz megmondani.

Forrás: www.archdaily.com