Környezeti egyenlőtlenségek: különböző szintű éghajlati kockázatok és egyenetlen “zöld átállás”

A 2015-ös párizsi megállapodás óta az éghajlatváltozás mérséklését közös, világot átfogó célként határozták meg; mind az éghajlati válság hatásai, mind a jelenleg végrehajtandó intézkedések azonban világszerte nagymértékben eltérnek. Jelenleg a legjelentősebb városok kormányai és szervezetei előtérbe helyezik az éghajlati válság kezelését és a zöld átállás előmozdítását, de cselekedeteiket ellensúlyozza a tétlenség és a széndioxid -kibocsátás máshol történő növekedése. Ezenkívül az éghajlatváltozások különböző szintjeihez való alkalmazkodóképesség szintén országonként eltérő. A környezeti egyenlőtlenségek, a súlyosbodó éghajlatkockázat és a mérséklő intézkedések szemszögéből tárgyalva a következők világossá teszik, hogy globálisam összehangolt és transzdiszciplináris erőfeszítésre van szükség az éghajlati válság kezelésében.

A környezeti egyenlőtlenségeket úgy határozzák meg, mint a környezeti teher kifejeződését, amelyet elsősorban a hátrányos helyzetű és/vagy kisebbségi lakosság vagy területek viselnek. A koncepció különböző skálákat ölel fel, a városon belüli társadalmi csoportoktól kezdve a környezeti kérdések területre és nemzetekre gyakorolt ​​változatos hatásáig. A globális felmelegedés már fokozta a globális gazdasági egyenlőtlenségeket, és az éghajlati sokkok általában erősebben érintik a fejlődő régiókat. Ugyanakkor, bár a megújuló energiaforrások megvalósítása jelentős erőfeszítést jelent a gazdag országok számára, rettentő kihívást jelent a kevésbé gazdaságilag fejlett országok számára.

Eltekintve az éghajlatváltozás perspektívájának eltéréseitől, a fejlődő országok is másként fogják tapasztalni a hatásokat, mivel a sebezhetőség és az alkalmazkodási képesség is országonként eltérő. A szubszaharai Afrikát és Dél-Ázsia egyes részeit érinti a legsúlyosabban a terméskiesés, miközben az ázsiai-csendes-óceáni térségben a part menti területek vesznek el. Az éghajlati kockázatok szintje nem egyenlő világszerte; ezért a globálisan elfogadott célok és intézkedések másként hatnak a területekre.

Példának okáért a Marshall-szigetek és más csendes-óceáni szigetországok kis területe harcolt a maximum 1,5 Celsius-fokos hőmérsékletemelkedés biztosításáért a 2 fokos határ helyett, mivel az a további 0,5 fok volt a különbség a terület elvesztése és a további lakhatás között. Az „1.5 életben maradáshoz” szlogen alatt a Maldív -szigetek, Tuvalu, Kiribati és a többi 40 állam, amelyek a kis szigetországok szövetségét alkotják, széles körű támogatást nyertek az ügy érdekében. A 2015-ös párizsi tárgyalásokon az 1,5-ös határt 106 ország hagyta jóvá, többséget szerezve. A Marshall-szigetek alkalmazkodni tudnak a tengerszint emelkedéséhez, ha megemelik a földet. Ez a technika már mindennapos az olyan országokban, mint Hollandia és Dánia. Az ilyen törekvések költségei azonban túl magasak a kis szigetországok számára, és a marsallok migrációra kényszerülhetnek, ami a környezeti egyenlőtlenség kérdését helyezi előtérbe.

A közelmúltban Norvégia nyilvánosságra hozta azt a tervét, miszeritn az Északi-tenger alatti kimerült olaj- és gázmezőkön eltemetik a CO2-t, New York pedig jelentős beruházást jelentett be a szén-dioxid-leválasztó technológiákba. Miközben a gazdag nemzetek és városok szén-dioxid-mentessé teszik energiarendszereiket, és olyan technológiákba fektetnek be, amelyek segítenek csökkenteni az éghajlat kibocsátást, a világ egyes részei küzdenek hasonló intézkedések meghozataláért, és ez az egyenetlen ütemű zöld átállás jelentős következményekkel járhat a globális éghajlat változási cselekvésre nézve. Míg az EU afelé halad, hogy 2030-ra legalább 32%-ban megújuló energiaforrásokból származzon az energiája, addig Afrika kontinense várhatóan csak 10%-os, nem hidro-megújuló energiát fog elérni, míg a teljes termelés megduplázódik.

A Világgazdasági Fórum a megújuló energiákra való igazságos áttérést szorgalmazza, amely nem ássa alá a fejlődő országok gazdaságát. A zöld átállás nem érhető el egyformán világszerte számos ország összehangolt erőfeszítései és a fejlett országok hozzájárulása nélkül a globális tiszta energiához. Idén júniusban a G7 vezetői ígéretet tettek arra, hogy hozzájárulnak ahhoz, hogy segítsék a kevésbé fejlett országokat a szén-dioxid kibocsátás csökkentésében, támogatják a megújuló energiára való áttérést és kezelik az éghajlatváltozás hatásait. Hasonló ígéretet tettek azonban korábban is, 2009-ben, amit sajnos kevesebb, mint több sikerrel teljesítettek, míg idén nem tettek határozott kötelezettségvállalásokat.

Mivel a világ lakosságának többsége jelenleg városi környezetben él, a városok állnak az éghajlati kockázatok élvonalában. A C40 Cities a világ 97 legnagyobb városából álló hálózat, amely elkötelezett az éghajlati válság kezelése mellett. A hálózat támogatja az együttműködési folyamatokat és a tudáscserét a városok között, ezáltal értelmes cselekvéseket hajtva végre a közlekedés, az energia és a víz infrastruktúrája terén. Mivel a nemzeti szinten széles körben elterjedt jelentős fellépések viszonylag ritkák, a döntéshozatali és jogalkotási folyamatok lassúak, az éghajlati kockázatok mérséklése és a zöld átállás kibontakozásáért folytatott küzdelem nagyrészt továbbra is a városok élén áll.

Forrás: www.archdaily.com