Hogyan váltak esztétikussá a felhőkarcolók nyers, ipari szerkezetei?

Fazlur Rahman Khan úttörő volt a magas épületek szerkezeti tervezésében. Miután az épületek magassága meghaladja a hatvan emeletet, a gravitációs terhek a szerkezeti súly kisebb részét teszik ki, mint a szélterhek. Khan fejlesztette ki a rácsos toronyszerkezetet, hogy a nagyobb magasságban az épületet jelentős súlytöbblet nélkül lehessen megmerevíteni. A puszta csövekből álló kialakítás további következménye volt, hogy a szerkezetet az épület külseje felé tolta, így az építészeti kifejezés részévé válva. A látható acél- rácsszerkezetek elfogadása azonban hosszadalmas folyamat volt, amely párhuzamba állítható a mérnöki infrastruktúra, például a hidak esztétikai produkcióként való elfogadásával. Az alábbi YouTube videó nyomon követi ennek a folyamatnak a menetét Eiffeltől – akinek pilontervei nagyon hasonlítanak a Hancock-toronyra – egészen napjainkig.

Chicago egyik legjellegzetesebb épülete a Hancock Tower (Skidmore Owens and Merril /SOM/ – 1969). Az ikonikus épületet Bruce Graham építész és Fazlur Rahman Khan statikus mérnök együttműködésével tervezték, akik mindketten a SOM építőipari cégnél dolgoztak akkoriban. Khan a felhőkarcolók tervezésében alkalmazott egyedi megközelítése révén vált híressé, amelyben e magas épületek szerkezeti váza egyben a fő esztétikai elemként is szolgált.

Érdekesség: ma a Hancock Towerben a strukturális gerendák látványával rendelkező lakásokat prémium áron árulják.

Ez a fajta, ipari megjelenés azonban nem volt mindig elfogadott. Az első ilyen építészeti kísérlet a Maria Pia Bridge (portugálul Ponte de D. Maria Pia, közismert nevén Ponte de Dona Maria Pia), a 1877-ben épült hídhoz vezethető vissza. A szerkezet a Gustave Eiffel által tervezett vasúti híd, amely a portugál északi Porto és Vila Nova de Gaia települések felett húzódik. Az országos vasút Linha Norte rendszerének része, a kovácsoltvas, kettős zsanéros, félhold alakú íves híd 353 méter hosszan, 60 méterrel ível át a Douro folyó felett húzódik. Építésének idején ez volt a világ leghosszabb egyívű boltíves boltíve; ma már nem használják vasúti közlekedésre, 1991-ben egy modern építmény váltotta fel.

A projektre egy pályázat lett kiadva, melyet Eiffel terve nyert meg, aki minden más tervnél olcsóbb, és gyorsabb megoldást kínált. Ez az előregyártott acél elemek alkalmazásának volt köszönhető, melyeket a helyszínen kívül gyártottak, majd a helyszínen, daruk segítségével illesztettek össze.

A szerkezet egy 354,375 méter hosszú fedélzetből áll, amelyet a folyó egyik oldalán két, a másik oldalán három pillér támaszt, a középső ív 160 méter fesztávolságú és 42,6 méter emelkedésű. Vila Nova da Gaia-ban három, Portóban pedig két pilléren nyugszik. Két rövidebb pillér támasztja az ívet. Az öt, egymásba ágyazott tartóoszlopot piramis alakban, gránit falazótömbökre építették, hat ér fölött, amelyek közül három a Gaia-i oldalon 37,390 méter, a portói oldalon pedig 37,400 méter. Az egyedülálló szerkezet egy másik újítása a központi boltív építési módszere volt. Mivel nem lehetett semmiféle álszerkezetet használni, a boltozatot a kétoldali támpillérekből építették ki, amelyek súlyát a fedélzetet tartó pillérek tetejére erősített acélkábelek támasztották alá. Ugyanezt a módszert alkalmazták a fedélzet építésénél is, a kábelek alátámasztására ideiglenes toronyszerkezeteket építettek a fedélzet szintje fölé. Ezt a technikát Eiffel előtt már korábban is alkalmazta Eads.

A Maria Pia hidat követte a a Garraby Viadukt, mely központi íve a Notre Dame katedrális fölött húzódott. A viaduktot 1882 és 1884 között szintén Gustave Eiffel építette Maurice Koechlin szerkezeti tervei alapján, és 1885-ben adták át. A stílust hamar átvette több neves építész, például Emily Warren Roebling Amerikából, vagy a skót származású Thomas Telford.

Majd megépült az Eiffel-Tower, eredeti nevén a ‘300 méteres torony’ (beceneve “La dame de fer” – franciául “Vaslady”). A torony kezdetben egy ideiglenes szerkezetként épült 1887 és 1889 között, az 1889-es világkiállítás központi elemeként, és kezdetben Franciaország néhány vezető művésze és értelmiségije kritizálta a tervezése miatt, de mára Franciaország globális kulturális ikonjává és a világ egyik legfelismerhetőbb építményévé vált.

További érdekes tényekért, hogy miként is vált a kitett, ipari jellegű szerkezet esztétikailag lenyűgözővé, nézd meg az Architecture with Stewart videóját:

Az Architecture with Stewart egy YouTube-csatorna, amely az építészet mély és tartós történeteit tárja fel, azok minden zavarba ejtő pompájában. Heti videókon, és alkalmanként élő eseményeken keresztül boncolgatja az épített környezethez kapcsolódó témák széles skáláját, hogy növelje általános megértésüket. A csatorna megálmodója, Stewart Hicks építészeti tervezőpedagógus, aki a chicagói Illinois-i Egyetem Építészeti Karának docenseként stúdiókat és előadásokat vezet. Emellett dékánhelyettesként dolgozik az Építészeti, Tervezési és Művészeti Főiskolán, és társalapítója a Design With Company nevű gyakorlatnak. Munkái olyan díjakat nyertek, mint az Architecture Record Design Vanguard Award vagy a Young Architect’s Forum Award, és olyan kiállításokon szerepeltek, mint a Chicago Architecture Biennial és a Design Miami, valamint a londoni V&A Múzeum és a Tate Modern. Írásai megjelentek a Graham Alapítvánnyal közösen kiadott Misguided Tactics for Propriety Calibration című könyvben, valamint a MONU magazinban, az AIA Journal Manifest, a Log, a Bracket című folyóiratban, illetve a MAS Context vendégszerkesztésében a karakteres építészet témájában megjelent esszékben.

Forrás: saját