Hogyan váltak az úszómedencék modern státuszszimbólummá

Kevés építészeti tipológia képes annyira megidézni a kettős természetűség érzését, mint egy modernista úszómedence. A medencék a víz fölött, a nyilvánvalóbb és láthatóbb értelemben a szabadidő eltöltésének és az atlétikai edzésnek a helyeként működnek. A felszín alatt azonban a medencék régóta a felügyelet, a halál és a gazdasági osztályhoz kapcsolódó társadalmi viszonyok szimbólumaként működnek.

A klór idéző illata párosulva a víz folyamatos mozgásával, ahogyan az tükröződik és átláthatóságot biztosít, az úszómedencék hiper-specifikus jellemzői. A félmeztelenség társadalmi élményével kombinálva az egyéni szabadság megtalálásának képessége tárul fel egy nyilvános térben. Az uszodák népszerűsége az Egyesült Államokban a középosztály bővülésével, valamint a kommercializálódás és a popkultúrára való utalások révén a tömeges szabadidő eltöltésének helyszíneivé váltak. Ahogy az 1960-as években megszűnt a szegregáció, minden rasszhoz tartozó emberek beléphettek a nyilvános uszodákba, ami új társadalmi állapotot teremtett, ahol kollektív tevékenységekre került sor. Idővel az individualizmus érvényesült, a háztulajdonosok elkezdtek saját vízi menekülőhelyet kialakítani, amelyet kedvük szerint használhattak, és népszerűvé vált a privát hátsó udvari medence fogalma.

Európában is megnőtt a vágy a medencék iránt, mint a köz- és magánterületek egyensúlya iránt. A modern uszodák egyik legismertebb, bár meg nem épített példája Adolf Loos tervezése volt a Josephine Baker-House számára. Loosnak – feltehetően – megszállottsága volt Baker, mint modern fekete nő európai híressége és ikonikussága iránt, ezért az otthont úgy tervezték, hogy a nő legyen az elsődleges tárgy, a vendégek pedig a nézelődő alanyok. Az otthon hírhedt fekete-fehér csíkos falai közé zárt úszómedence a performanszról, a titkos megfigyelésről és a férfi tekintet tárgyiasításáról szóló elképzeléseket reprezentálta. A nagy üvegablakok, amelyek lehetővé tették a látogatók számára, hogy nézzék Baker úszását, ahogy Kurt Under, Loos kollégája állította, tökéletes környezetet teremtettek egy voyeurista “víz alatti revü” számára.

Az úszómedencék a művészet nagy témájaként is megjelennek, különösen David Hockney jól ismert festményén, az A Bigger Splash (1967) című képen. A festmény az ugródeszkáról való leugrás utáni emberi interakció nyomaként közvetíti a kék nyugalmat megtörő víz mozgását, a háttérben pedig egy hagyományos és modern dél-kaliforniai otthon egyszerű és színes síkokként ábrázolt háttere. Mostanra az A Bigger Splash, amelyet gyakran a Los Angeleno-iak vágyott életének híres szimbólumaként tartanak számon, hozzájárult ahhoz, hogy még inkább beágyazódjon az a törekvés, hogy saját hátsó kertet birtokoljanak egy privát vizesblokkal – így ez a régió szinte a medencék szinonimája lett.

Az úszómedence, különösen a jól megtervezett, ma már külvárosi státuszszimbólum, amely ugyanazokkal az eszmékkel van tele, mint az elitnek a szabadság érzetét nyújtó medencéi. Míg egy nyilvános medence kevés korlátozással jár azzal kapcsolatban, hogy ki léphet be, addig egy magánmedence megköveteli az exkluzivitás érzését, és csak meghívással használható. Megvan a hatalmuk, hogy egy otthont üdülőhellyé változtassanak, és olyan helyként szolgáljanak, ahol az emberek elmenekülhetnek a mindennapok elől, és újrateremthetik alteregójukat.

Nehéz megnevezni egy olyan hétköznapi és egyszerű ötletet, mint az úszómedence, amelyet a gazdasági sikerhez kapcsolódóan ilyen nagymértékben luxus árucikknek tartanak. A medencék, legyenek nyilvánosak vagy magántulajdonúak, nagyok vagy kicsik, föld feletti vagy beépített medencék, tele vannak jelentéssel – elég csak egy pillantást vetni a felszín alá.

Forrás: www.dezeen.com