Mi a “giccs építészet”?

Egyes szerzők azt állítják, hogy a giccs kifejezés német eredetű, és 1860 körül jelent meg a művészeti szókincsben a kitschen/verkitschen (becsapni, eladni valamit valami más helyett) igéből. Mások, például Guimaraens & Cavalcanti (1979) azt állítják, hogy a kifejezés az angol nyelvből származik, a sketch szóból. A 19. század második felében, amikor az amerikai turisták olcsón akartak megvásárolni egy műalkotást, vázlatot kértek.

A kifejezés körüli viták a kifejezés eredeti jelentéséből erednek. Bonyolultsága ellenére azonban érthető, hogy kialakulása egy olyan időszakban történt, amikor az ipari termelés megpróbálta utánozni a kézművességet, megerősítve a reprodukálhatóság eszméjét és demokratizálva a kultúrát és a gazdaságot.

Ebben az értelemben a tömegek elérése érdekében a tárgyak minőségét és filozófiai mélységét félretették, gyakran eltorzítva eredeti modelljük esztétikáját és jelentését. A teoretikus Walter Benjamin – a téma nagy rajongója – azt állította, hogy ez a stílus célja, hogy azonnali kielégülést nyújtson a nézőknek anélkül, hogy intellektuálisan befektetnének bele, mint a művészet és az ornamentika felsőbbrendű formáinak kényelmes és közvetlen értelmezése. Ezért a gazdagabb osztályok jellegzetes elemeinek átvételén keresztül a giccset a magasabb társadalmi-kulturális státusz elérésének vágya alatt is értelmezhetjük, amely az elit megújulásának összetett folyamatához kapcsolódik.

Gyakorlatilag a “giccs” különböző tudományágakban alkalmazható, például az irodalomban, a zenében, az öltözködésben, a lakberendezésben és az építészetben. Ami a tárgyakat vagy épületeket illeti, giccsnek tekinthetők azok, amelyek a következő jellemzők bármelyikét mutatják: utánzás (egy műalkotás vagy más tárgy utánzása), túlzás (színekben, textúrákban, anyagokban vagy arányokban); rossz tér elfoglalása (egy talicska, amelyet virágtartóként használnak egy építkezésen) és az eredeti funkció elvesztése (például egy ananász alakú kancsó).

Az építészetben a giccs stílus gyakran társul kereskedelmi épületekhez, például bevásárlóközpontokhoz, szállodákhoz, kaszinókhoz és vidámparkokhoz, amelyek extravagáns homlokzatokkal és feltűnő világítással igyekeznek felhívni magukra a közönség figyelmét. Ebben az értelemben a giccses építészet néhány közös jellemzője a következő is: eltúlzott díszítőelemek, például szobrok, keretek és díszek; építészeti stílusok keveredése, például neoklasszikus, barokk és rokokó; fényes és tükröződő anyagok, például üveg, tükör és fémek használata; a vizuális aspektus hangsúlyozása és a gazdagság vagy bőség hivalkodása.

A “giccs”, mint ellentmondásos kifejezés, annak ellenére, hogy gyakran túlzónak és ízléstelennek hangzik, a művészi kifejezés olyan formájaként is értelmezhető, amely egy adott kor vagy társadalom kultúrájára és értékeire való reflektálásra hív, akár szatíra, akár nem. Ebben az értelemben érdemes megjegyezni, hogy hasonlóságok találhatók a giccs és a posztmodern mozgalom között, amelyben a modern funkcionalizmus merev normáival szembeni reakcióként a szimbolikus keresése zajlik, egyéni differenciálódás és társadalmi megerősítés létrehozására törekedve.

A giccses építészetnek számos ikonikus példája van szerte a világon. Las Vegas városa sok ilyennel rendelkezik, a kifejezést a társadalmi felemelkedés eszményképében materializálva, extrém luxusra utaló épületekkel. A világ létező műemlékeinek, például az Eiffel-toronynak vagy a Szabadság-szobornak a rekonstrukciói is láthatók ott, más, egymással versengő, kaotikus környezetet teremtő épületek közé illesztve.

Az évszázadok során a giccs megnyilvánulása az építészetben sosem vált meghatározó mozgalommá, azonban mindig jelen volt, és fontos reflexiókat hozott a tömegkultúra szerepéről, amely az erudit és a populáris művészet és építészet közötti határterület.

Forrás: www.archdaily.com