Ázsia mérhetetlen urbanizációval küzd, melyre válasz lehet az építészeti modellek újraértelmezése

Mindenki számára nyilvánvaló, aki csak egy kicsit is érdeklődik a demográfia iránt, hogy a városok egyre sűrűbben lakottak – sokkal sűrűbben. A vidéken élők száma fokozatosan csökken világszerte, miközben a városi élet betelepülése szinte robbanásszerűen gyorsul. Ez a tendencia legalább a múlt század közepe óta nyilvánvaló, amikor is Jean Gottmann francia geográfus kitalálta a “megalopolisz” szót, hogy leírja a Boston és Washington közötti rohamos városiasodást, amely akkoriban az Egyesült Államok lakosságának egyötödét foglalta magába. De sehol sem volt drámaibb a vidékről a városba való átmenet, mint a mai Ázsiában.

Az ázsiai városok felemelkedése meteorszerű volt, hol katasztrofális, hol csodálatos, de minden esetben nagyobbak, sűrűbbek és magasabbak, mint nyugati társaik. Erről a valóságról szól az A+D Museum és a Harvard South Asia Institute által kiadott új könyv és kiállítás (március 12-ig látogatható a Helms Design Centerben Culver Cityben), amelynek címe: deCoding Asian Urbanism, azaz ‘Az ázsiai urbanizmus dekódolása’.

körülbelül 10 év múlva a világ legnagyobb városainak kétharmada Ázsiában lesz, közülük legalább négynek a lakossága meghaladja a 30 milliót. Gottman 61 évvel ezelőtti kifejezése ma már valahogy túl kevés ahhoz, hogy átfogja azt, ami olyan helyeken zajlik, mint Dhaka, Hongkong, Tokió, Bangkok, Mumbai, Szöul, Sencsen és Bangalore, hogy csak néhány modern megavárost említsünk. Csak a Fülöp-szigeteken található a világ három legsűrűbben lakott városa, amelyek közül Manila a legsűrűbben lakott város, ahol 17 négyzetmérföldnyi területen 107 000 ember zsúfolódik össze. Eláll a szavunk a valóságtól: a jelenlegi ütemben 90 új város fog születni Ázsiában, amelyek mindegyike nagyobb, mint a kaliforniai San Jose, mely lakossága 2019-ben 1 millió körül volt.

A deCoding Asian Urbanism kiállítás különálló termekből áll, amelyek egy, a városok relatív sűrűségét bemutató világtérképpel kezdődnek, és egy, a városok időbeli növekedését 1500-tól 2100-ig bemutató, oszlopdiagramokból álló, gördülő videoképernyővel végződnek – a számok pusztító villanása, amely összefoglalja a “birodalmak” felemelkedését és bukását, és a városok ezzel együtt járó felemelkedését és bukását. E két adatsor között az ember elmerül az ázsiai intenzív utcai élet mozgóképeiben, amelyeket Miriam Kuhlmann művész és filmrendező készített és szerkesztett áramló kaleidoszkópokká, az ázsiai városok térképeiben a gyarmatosítás születésekor akkoriban apró, ma pedig gigantikus, a csillogó jólét és a nyomasztó szegénység egymás melletti fotóiban, valamint az építészeti javaslatokban, amelyek mindezt a drámai változást felölelik.

Mind a könyvben, mind a kiállításon messze a legmegragadóbb illusztráció a Columbia szociológusa és globalizáció-szakértője, Saskia Sassen által készített összeállítás. Az előtérben egy több ezer rozsdás, hullámpapíros dobozból álló nyomornegyed látható, amelyet mintha egy tájfun csapott volna össze. A háttérben, mintha a horizontra festették volna, egy felhőkarcoló-oázis áll, amely olyan távoli, mint egy tengerjáró hajó a messzi vizeken, és ugyanolyan ellenálló az időjárás vagy a piaci erők viszontagságaival szemben. Sassen trompe l’oeil-je azért olyan lenyűgöző, mert könnyű elhinni. Tudjuk, hogy ez valahol létezik – ha nem is most, de valamikor a közeljövőben.

Az ázsiai megapolisz felvirágzása olyan paradoxonnal szembesül, amely egyre inkább sújtja a régebbi, nyugati városokat, amelyek gyökerei az automobilizáció előtti korszakban gyökereznek, de még mindig – Hannah Arendt híres kifejezésével élve – “az emberi megjelenés terét” kínálják. A hiperkapitalizmus és a globális vállalati gazdagság követelményei új városi formát diktálnak, amelyet lényegében egy nemzetközi elit leszállóhelyeként terveztek. Farooq Ameen, a deCoding szerkesztője, kurátora és a City Design Studio alapító igazgatója megjegyzi, hogy “repülőterek, szállodák, bevásárlóközpontok, üzleti parkok és gyárak, zárt felhőkarcolós “közösségek” és virtuóz építészettel tarkított irodatornyok jelzik a nagyrészt totalitárius kormányok által irányított érkezett gazdaságokat.”

Ezzel a helytelenséggel szemben áll a népi építészet vitalitása, a megszállottak dinamizmusa, akiknek az élete a történelmi emlékezet, a kulturális vallomás és a személyes találkozás közvetlensége köré épül. Ez az ellen-valóság túl gyakran játszódik le az alsó mélységekben. A globális tőke csalóka csillogásának árnyékában állnak az informális “városok”, mint például Mumbai Dharavi, amelyről azt tartják, hogy Ázsia legnagyobb nyomornegyede. Az élet itt személyes kapcsolatokból, származásból, bizalomból és könyörtelen szegénységből épül fel. Ennek ellenére a mélyen gyökerező, természetes polgári vállalkozás továbbra is fennmarad, az utcákról felfelé és kifelé szivárogva.

Qingyun Ma, a Dél-kaliforniai Egyetem Építészeti Karának korábbi dékánja a könyvben szereplő párbeszédek egyikében így fogalmaz: “Úgy tűnik, hogy az élet nagyon fürgén és rugalmasan képes újraszervezni önmagát, és… a tevékenységek, amelyek bármilyen fizikai építmény körül történnek, soha nem programozottak.” Tehát a tereket egyszerűen igénybeveszik, általában illegálisan. Együnk egy tál tésztát a járdán Pekingben, foglaljuk el a Panthapath utcát Dakkában a péntek déli ima idejére, foglaljuk el a hongkongi sky walkways minden zugát a “cselédek szabadnapján”.

A nyugati városok feltételezései elvetik a sulykot. A köz- és magánterek rendezett koreográfiájának elképzelése nem létezik. Valamilyen alapvető módon vagy egy kívülről ráerőltetett nyugati konstrukcióban élsz, vagy Ázsiában élsz, ahol egy járdát nem lehet sétálásra tervezni, mint Párizsban, mert ott minden éjjel alszik valaki.

Nincsenek könnyű válaszok arra, hogy megreformáljuk – a szó szoros értelmében – azt, amit Charles Correa, indiai építész 30 évvel ezelőtt úgy fogalmazott meg, hogy “brutális eltérés van a városaink formája és a használatuk módja között”. Mégis, az ázsiai városok átalakítása minden eddiginél sürgetőbb feladat, ha ezek – és sok más fejlődő város, amelyek közül néhány az úgynevezett első világban található – többé akarnak válni, mint a gazdagságnak a perifériáról a pénzügyi tőke központjaiba történő exportálása által kiváltott diszlokáció modelljei.

Ameen szerint ehhez a munkához “városi akupunktúrára”, az építkezés és tervezés árnyaltabb, alulról felfelé irányuló megközelítésére van szükség. “A városoknak… a városi szöveten belüli konkrét, kisebb léptékű beavatkozásokra kell támaszkodniuk, amelyek hatással vannak a város nagyobb összefüggéseire” – írja.

A könyvben és a kiállításon is kiemelt példák közé tartozik a Diana Balmori Public Administration Town (PAT) a koreai Sejong Cityben, valamint Hamzah & Yeang Solaris Towerje Szingapúrban; olyan projektek, amelyek a tájat az épített városi környezet stresszének enyhítésére használják. Míg a PAT a város összes minisztériumi épületét a természetbe ágyazza egy összefüggő, lineáris tetőtéri park létrehozásával, addig a Solaris Szingapúr központi városrészében a természet egy maradványát őrzi meg az épület eredeti telek köré alakításával. Ameen szerint az építészetnek megvan az ereje arra is, hogy segítsenek megállítani a vidékről a városba irányuló migránsáradatot. Kashef Chowdhury ‘Barátság Kórház’ projektje a bangladesi Satkhira városában – az ország egyik legszegényebb helyén – megfordítja a képletet, és a várost a vidékbe helyezi. A kórház kis terekből, udvarokból és kis terekből áll. Az építészet minimális hatást gyakorol a tájra, mégis, ha szerencsénk van, egy falunak egy kis javulást és stabilitást biztosít.

Ameen szerint az ilyen projektek Buckminster Fuller elvét alkalmazzák, amely szerint a repülőgépek “trimmlapjait” kell beállítani, amelyek lehetővé teszik, hogy egy 747-eshez hasonló hatalmas léghajó megforduljon. Úgy véli, hogy az építészeti és városépítészeti módosítások egész városokat fognak átformálni. Ezek, mint oly sok más építészeti terv, a kormányzati jóindulatra vagy a magánpénzek vödreire támaszkodnak. Az igazi kérdés az, hogy néhány fontos és lényeges törekvés képes-e a térbeli demokrácia felé fordítani a figyelmet, vagy pedig a jó szándékú, egyszeri projektek iránti érzelgősségbe csábítanak bennünket?

Forrás: www.archdaily.com