A kollektív lakhatás új modelljei

A lakásépítés csaknem egy évszázada ugyanazokra a térbeli konfigurációkra támaszkodik, és a háztartási élet egy olyan elképzelését szolgálja, amely többé már nem a norma. A széles körű lakáshiány, a megfizethetőség kérdése, az egyszemélyes háztartások számának növekedése és a népesség elöregedése a meglévő lakásmodellek újraértékelésére késztet annak érdekében, hogy a demográfiai jellemzők szélesebb körét lehessen megszólítani, és alkalmazkodni lehessen a városlakók változó igényeihez. A következőkben olyan kortárs kollektív lakásmodelleket vizsgálunk, amelyek keretet biztosítanak az új lakhatási tapasztalatoknak és támogatják a jelenlegi életstílusokat.

• 

• 

• 

A lakáshiány fontos kihívás a városi környezetek számára, és világszerte számos városban dolgoznak ki terveket a lakásépítés növelésére. Az Egyesült Királyságban a megfizethető lakások programja 2023-ig 82 000 új lakás létrehozását tervezi, míg Amszterdam 2025 végéig 52500 lakást kíván építeni. Éppen ezért érdemes újragondolni, hogy mit kell nyújtania egy korszerű otthonnak, és kinek tervezik. A lakásépítés többnyire továbbra is a nagy családok igényeit elégíti ki. Az egyszemélyes háztartások száma azonban az 1960-as évek óta világszerte folyamatosan növekszik. Az Egyesült Államokban az emberek közel 30%-a él egyedül, az EU-ban pedig a háztartások körülbelül egyharmadát alkotják egyedülálló felnőttek, az észak-európai országokban pedig ez a szám megközelíti az 50%-ot. Ezek az adatok a lakástípusok és a térbeli elrendezések újraértékelése mellett szólnak.

“A technológia további integrációja mellett a lakhatás közösségi aspektusa sokkal fontosabb lesz” – mondja Ben van Berkel, az UNStudio alapítója, azzal érvelve, hogy a közösségi életformák csökkentik a területi igényeket ahhoz képest, mintha mindenki magánúton igényelne helyet a saját kényelmei számára. Bár a közösségi élet sokféle formát ölthet, a cohousingtól a colivingig és a kettő közötti változatokig, a közösségi élet meghatározó jellemzője a közös térbeli erőforrások. Az elmúlt években a közösségi életformák egyre inkább teret nyertek, mint olyan problémákra adható válaszok, mint a lakáshiány, a megélhetési költségek emelkedése, a “magány járványa” és a társadalmi szerkezet változásai.

A tömeges lakhatást egyszerre két szempontból is újragondolják. Egyrészt a lakótér újradefiniálásával, és a magán- és a közterület, az egyéni és a közös tér közötti határvonal újrarajzolásával. Másrészt a tulajdonjog és a projektfejlesztés is átalakul, néha ellentétes irányban. A cohousing egyes változataiban a lakók visszaszerzik a tervezési és fejlesztési folyamatot, ami a lakástulajdon finanszírozásának új módját eredményezi. Ugyanakkor a nomád életmód lehetőséget teremtett a lakhatás egy olyan változatára, amely inkább egy előfizetéses szolgáltatásra hasonlít. Ezek a szempontok jelentik a tömeges lakásépítés újraértékelésének fő keretét.

A lakók mint fejlesztők
Németországban a Baugruppen-modell a beruházásvezérelt fejlesztés alternatívája, amelyben a lakók fejlesztőkké válnak, és a közösségi terek társtulajdonba kerülnek, míg a lakóegységek egyéni tulajdonban vannak. A Heide & von Beckerath és az ifau által Jesko Fezerrel közösen tervezett berlini R50 Baugruppen cohousing projekt egy olyan vállalkozás, amelyben tizenkilenc háztartás közösen finanszírozza a projekt építését. Az építészek és a lakók csoportja közösen választották ki a helyszínt, az épületet pedig részvételi tervezéssel alakították ki, a leendő lakók pedig konszenzusra jutottak a közös terektől a burkolatokig mindenben. A projektben számos közös tér található, köztük egy tetőterasz nyári konyhával, egy közösségi helyiség a csoport szintjén, valamint közös erkélyek, amelyek az egész épületet behálózzák. Érdekes módon a prioritásokról való közös döntés révén a költségek végül alacsonyabbak lettek, mint egy átlagos lakásé ugyanezen a területen.

Hasonlóképpen, a Bay State Commons Cohousing projektjükben a French 2D építésziroda többéves részvételi folyamatba vonta be a leendő lakókat, akik szintén saját maguk fejlesztették a projektet, a háztartási és közös terek kialakításának folyamatába. Ebben az esetben a kérdés nem csupán a térgazdaságosságról, hanem a háztartási munka igazságos elosztásáról is szólt, mivel a (jelenleg építés alatt álló) projektben olyan tereket alakítanak ki, ahol a napi étkezést és a gyermekgondozást közösen oldják meg.

Nyitott épület
A “nyitott épület” koncepcióját John Habraken holland építész dolgozta ki az 1960-as években, aki a tömeges lakástervezésben a felhasználók részvételének bajnoka. A koncepció a társalkotást és a társtulajdonlást olyan keretek között mozdítja elő, amelyek valahol a cohousing modell és a hagyományos tömeges lakásépítések között helyezkednek el, abban az értelemben, hogy a lakókat a kezdetektől fogva bevonja, de a felhasználóknak a tervezésben való szerepvállalása az egyes lakásokéra korlátozódik. A holland Space&Matter iroda által tervezett Object One olyan rugalmas szerkezeti rendszert javasol, amely a legkülönfélébb élethelyzetek kialakítására alkalmas. A lakók 3 különböző típusú tér közül választhatnak, amelyeken belül egyéni igényeiknek megfelelően alakíthatják ki saját otthonukat, ami különböző méretű lakások keverékét eredményezi, amelyek közül egyesek megvásárolhatók, mások pedig bérelhetők.

Lakhatás mint szolgáltatás
A nagyvárosokban a lakhatás megfizethetőségének fokozódó válsága, a gazdasági és társadalmi változások az elmúlt években a társbérlet (újra)születéséhez vezettek, ez a mikrobérleti jelenség a lakóingatlanok népszerű trendjévé vált. Egyesek úttörőnek tartják az ingatlanok ezt az árucikké válását, míg mások a jelenlegi társlakás-projekteket a felnőttek számára kialakított, magas színvonalú kollégiumokhoz hasonlítják. A vállalatok által tervezett és irányított coliving, amelyet gyakran a lakhatás megosztáson alapuló gazdasági változataként írnak le, a nagyvárosi szállodát idézi, ahol a lakók egy hetente vagy havonta változó szerződés alapján bérelnek privát lakrészeket, és megosztják a különböző kényelmi szolgáltatásokhoz, valamint a tevékenységekhez való hozzáférést. A lakóterületet minimálisra csökkentik, és azt egy kiterjedt közösségi térrel ellensúlyozzák, egy olyan modell, amely az egyszemélyes háztartások egyre növekvő demográfiai arányát igyekszik befogadni.

Forrás: www.archdaily.com