A fürdőszobák története az ókortól a modern társadalomig

A fürdőszobák, amelyekkel ma otthonainkban rendelkezünk, az európai gyarmatosítás örökségei szerte a világon. Jelenlegi formája azonban évezredes múltra tekint vissza, és nem jöhetett volna létre beruházások és az alapvető higiéniai feltételek fejlődése nélkül.

A népesség egészsége közvetlen kapcsolatban áll az általa lakott fizikai környezettel, amint azt Hippokratész is megállapította a Kr. e. 5. században írt “Ares, vizek és helyek” című írásában, amelyben az “orvoslás atyjaként” ismert görög gondolkodó kijelenti, hogy az egészség és a betegségek okainak megfelelő vizsgálatához szükség van a lakott környezet megfigyelésére és megértésére az évszakok, a szél, a víz, a földrajzi fekvés, a föld és a táj, valamint az ott élő emberek szokásai alapján. Minden civilizáció a korától, valamint a földrajzi, kulturális, politikai és gazdasági környezetétől függően alakította ki a maga módján azt, amit ma higiénia alatt értünk.

A legkorábbi feljegyzett civilizációkat hidraulikus civilizációknak nevezzük, mint például Egyiptomot és Mezopotámiát. Ezek, akárcsak Kína és az Indus-völgy, vízgyűjtők mentén és nagy folyók közelében fejlődtek ki. Ez a közelség és a földi erőforrások, különösen a folyóvizek kezelésének ismerete alapvető fontosságú volt a fejlődésükhöz. Egyiptomban például a Nílus folyó gyakoriságának szabályozása lehetővé tette az öntözőrendszer kiépítését, valamint a palotát ellátó gátak és vízvezetékek építését. Az ókori Babilonban körülbelül i. e. 3000 óta vannak feljegyzések víz- és csatornahálózatokról. Később a római civilizáció olyan csatornázási és ellátási rendszereket fejlesztett ki, amelyek lehetővé tették birodalmának növekedését. A Cloaca Máxima és a vízvezetékek, valamint a latrinák és a nyilvános fürdők sora alapvető fontosságú volt a római kultúra számára.

A nyilvános fürdők számos civilizációban elterjedtek, például a görögöknél, perzsáknál, egyiptomiaknál, bizánciaknál, araboknál és törököknél, de a rómaiak voltak azok, akik népszerűsítették a használatát. Számukra a fürdők és a latrinák egyaránt a szocializáció helyei voltak. A fürdőszoba közösségi volt, és nem feltétlenül volt nemi megkülönböztetés. Mindenki egymás mellett ült a közös latrinában. Ott az emberek könnyítettek magukon, miközben interakcióba léptek, különböző témákat vitattak meg, sőt még banketteket is tartottak. A latrinahulladékot összegyűjtötték és a Cloaca Maxima-ba vitték. Ezzel a rendszerrel párhuzamosan nagy vízvezetékek gyűjtötték össze a vizet a folyókból, és szállították a városi központokba, tiszta vízzel ellátva a városokat.

• 

• 

A Római Birodalom idején megvolt az a felfogás, hogy a higiénia kollektív felelősség, ezért ezeket a nagyszabású munkálatokat a kormány irányította. A Római Birodalom bukásától és a keresztény erkölcsiség, valamint a feudális rendszer megjelenésétől kezdve ez a felfogás megváltozott, és az egészségügyi feltételek visszafejlődtek. A nyilvános fürdőket és latrinákat betiltották, mert erkölcstelennek tartották őket, ami befolyásolta az emberek higiéniához való viszonyát, amely alapvető és kollektív szükségletből szinte bűnös egyéni gyakorlattá vált. Így a kollektív infrastruktúra nélkül a higiénia az akkori viszonyokhoz igazodott. A középkorban és az újkor egy részében nem építettek ki szennyvíz- vagy ellátó hálózatokat, miközben a higiéniai gyakorlatok egyénre szabottak és alkalmazkodtak.

Innen indulnak ki a fürdőszobák, ahogyan ma ismerjük őket. A legnemesebb házakban külön használatra szolgáló helyiségeket alakítottak ki, amelyekben eleinte csak egy latrinát tartalmaztak, míg a legszegényebb lakosság általában kamrás edényekben könnyített magán. Nem létezett csatornázási vagy vízellátási hálózat, a hulladékot a közeli folyókba, az üres földekre vagy magára az utcára ürítették, így a helyzet számos betegség terjedésének adott egyenes utat. Ez a helyzet évszázadokon át fennállt, és az alkalmi találmányok a személyes higiéniát szolgálták, és alakították ki a ma használt eszközöket.

A latrinát például egészen a 18. századig fejlesztették, amikor Angliában megjelent a vízöblítéses WC, míg Franciaországban ugyanebben a században megjelent az intim testrészek tisztítására a bidé, amely szintén a latrinának egy adaptációja volt. A zuhanyzónak viszont már az egyiptomi civilizáció óta vannak feljegyzései, de a mai formájában való feltalálása szintén a 18. századra tehető. Az évtizedek során a technológia fejlődött, és ezzel együtt a személyes higiénia kultúrája is újjáépült és újraszignifikálódott. A fürdőszobák jelenlegi kialakításukban körülbelül öt évszázadot vettek igénybe, hogy kialakuljanak és népszerűvé váljanak, és csak a huszadik században váltak általánossá és mindenki számára elérhetővé.

Mindez a fejlődés azonban nem lenne lehetséges, ha a városok közös szennyvíz- és ellátó hálózatai és rendszerei nem lennének kiépítve. Az első szennyvízelvezető rendszert a 19. század második felében, a kolerajárványt követően Londonban telepítették. A hálózatok fejlődésével párhuzamosan a zuhanyzók berendezéseinek fejlesztése is előrehaladt. A ma használt szaniter berendezéseket elsősorban a csatornarendszer és a kollektív ellátás, valamint a vezetékes víz tette lehetővé.

Azóta a technológia tovább fejlődött és újításokat hozott, de egy kérdés továbbra is fennáll: a fürdőszoba mint luxuscikk. A szaniterek, mosdókagylók és egyéb berendezések és burkolatok nagy része ma nemes anyagokból, csúcstechnológiás funkcióval készülnek, hogy az élményt valódi luxussá változtassák. Ugyanakkor a világ lakosságának még mindig nagy része nem fér hozzá rendszeresen WC-hez és alapvető higiéniai feltételekhez, és ez a helyzet a Covid-19 világjárvány során tovább romlott. Ez tükrözi a világ egyenlőtlen fejlődését, ami végül egész népességcsoportok marginalizálódásához vezet. Az ókorhoz hasonlóan a higiéniára kollektív közegészségügyi intézkedésként és a társadalmi egyenlőtlenségek elleni küzdelem eszközeként kell gondolni.

Forrás: www.archdaily.com