Építészeti klasszikusok: Torres del Parque, Rogelio Salmona tervezésében

A Torres del Parque építése 1968-ban kezdődött és 1970-ben fejeződött be. 1964 és a projekt kezdete között bizonytalanság, kétségek és egymást követő próbálkozások következtek, hogy megtalálják a megfelelő formát a projekthez, nemcsak építészeti szempontból, hanem városi és táji szempontból is.

Az elsöprő domborzattal, a Plaza de Toros-szal, az elhagyatott Parque de la Independencia-val (több mint 15 éve), valamint a tornyok és sűrű épületek sokaságától még mindig érintetlen hegyaljai panorámával, a terület invázióival és értelmetlen megszállásával nem csak a fejlesztés során kell figyelembe venni, hanem mindenekelőtt figyelembe kell venni a terület fejlesztését. olyan helyes és érzékeny módon, hogy átalakítja és formálja a várost.

Ez a hely szívverése, és találkozási pont az értelem, a varázslat és a költészet között. A tisztaság és a varázslat között egy felfedezhető építészet, amely nem erőltetett, hiszen szebb, ha meglepetéssel fedezik fel, mint a természet felfedezése. Végső soron egy olyan építészet, amely integrálódik a meglévő Plaza de Toros-ba, és átláthatóságot tesz lehetővé a város és a hegyláb között, visszanyerve a Parque de la Independencia melletti meredek utcát, és sétálókertté alakítva, amelyet lépcsők és rámpák alkotnak, amelyek a lakókomplexumhoz és a parkhoz kapcsolódnak.

Az építészeti komplexum koncepciójában alapvető kritériumként szerepelt, hogy a demokratikus, toleráns, közterületekben gazdag város eszméjének megfelelően nyitottnak kell lennie, a polgárok örömére kialakítva.

Valójában a projektet a helyszínen valósították meg, úgy állították össze, és úgy alakították ki (az előítéletek ellenére), hogy azt a város minden lakója elfogadja. Valójában manapság minden polgár felfedezheti a lakóparkot, bejárhatja, és ha akarja, élvezheti is, akárcsak egy közterületet, még akkor is, ha az magántulajdonban van. Nincs kerítése, nem korlátozza lakóit. A város része.

Nyilvánvaló volt, hogy egy adott területen mind esztétikailag, mind térbelileg átalakító projekt nem korlátozódhat kizárólag erre a területre. Az egész város mérföldkőnek kell tekinteni, ahogy minden építészeti alkotásnak is lennie kell: tapasztalatok, tudás, szenvedélyek és nosztalgia intelligens szintézisének, olyan kulturális eseménynek formálva, amely nemcsak a város közterét javítja, hanem hozzájárul annak létrehozásához, és nagyvonalú és harmonikus átmenetet teremt a privát térrel.

Ha egy alkotásnak sikerül újrateremteni, megőrizni, integrálni és kiterjeszteni a város töredékeit, gazdagítva a közteret és a városi tájat, akkor a puszta építkezésen túllépve idővel megcsodálható építészeti vívmánymá válik. A Park Lakóegyüttesének megalkotásánál éppen ez volt a szándék: olyan projektet hozni létre, amely formai és környezeti adottságai révén érzelmeket ébreszt, megújult, társadalmilag aktív teret biztosít a városnak, visszaszerezheti az elfeledett és megrongálódott Parque de la Independenciát és a hozzá tartozó utcát.

Több mint építészeti projekt, hanem egy hangzatos városi esemény kiváltásáról szólt: egy szektor megújításáról és a városi táj átalakításáról, a természeti tájak bemutatásáról; átláthatóvá tétele az architektúrán keresztül; domináns helyi anyag felhasználásával és a hatékony foglalkozáshoz megfelelő sűrűség kialakításával. Más művészetekkel ellentétben a lényegében elvont, de anyagilag haszonelvű építészetet események és kontextus szabják meg, amelynek része.

Jellemzői közé tartozik, hogy világos valóságfogalommal kell rendelkeznie, vagyis képesnek kell lennie saját lényegének értékelésére; hogy saját kultúrája és földrajza legmélyéről merítsen a szükségletekre és viselkedésekre legmegfelelőbb megoldásokat. Az építészetnek nem szabad elszakadnia korától vagy embereitől. De ezen túl kellene lépnie.

Olyan tereket kell javasolnia, amelyek érzelmeket ébresztenek, és amelyeket nemcsak a látvány, hanem az aroma és a tapintás, a csend és a hang, a fényesség és az árnyék, valamint az áttetsző átlátszóság is megragad.

Megengedve a meglepő eseményeket, mint például a tükröződéseket és árnyékokat, az átlátszóságot és a vizuális szökést, az egység a sokféleségben ugyanolyan lényeges volt a projekt koncepciójában, mint a funkcionalitása.

Tekintettel Bogotá és az ágazat domborzati sajátosságaira, az állandó emelkedő és ereszkedés egyformán egy koherens épület összeállítását kényszerítette ki, amely élvezetet és érzelmeket vált ki a gyalogosokból vagy saját lakóiból, miközben áthaladnak és megtapasztalják az építészetet. Az épületek előtereit, formáit és térfogatait úgy rendezték, hogy folytonosságot teremtsenek a komplexum belseje és a külső, a közösségi és közösségi terek között. A talajszint jelentős változásait a kompozícióban kihasználták, így a “Calle de las Escalinatas” legalsó részétől az épületek legfelső emeletéig síkok, lépcsőházak, kertek és teraszok folytonossága áll fenn.

A cél egy olyan építészeti projekt megalkotása volt, amely túllépi a saját program kereteit, és olyan gyalogos léptékű alapot javasolt, amely plázákból, kertekből, járdákból, világításból, fákból, jellegzetes sziluettből és a város különböző pontjain eltérően érzékelhető épületvégződésekből áll.

A cél az volt, hogy esztétikai kapcsolatot alakítsunk ki a polgár és az építészet között – ez a kapcsolat fejlődik és változik, ahogy a közelség és a távolság kibontakozik, különösen az építészeti térbe való belépéskor és áthaladva. Ezek a változatok gazdagítanák az érzékszerveket, miközben fenntartják a zárt egység érzését.

Ezek az elképzelések, ahogy vázoltam, voltak a fő meghatározó tényezők egy olyan építészeti kompozícióban, amelyhez mind a projekt ajánlatkérőjének, mind a hivatalos hatóságoknak jóváhagyására volt szükségük. Nem volt könnyű feladat meggyőzni őket a „nyitott projekt” koncepciójának elfogadásáról. A „biztonság” fogalma minden más szemponttal szemben elsőbbséget élvez, és zárt terekkel jellemezhető városi szövetet eredményez. A városban meglévő folyékonyság és folytonosság fokozatosan csökken, ahogy ezek a zárt és őrzött „zárt komplexumok” szaporodnak.

A város elveszti esszenciáját, mint nyitott tér, amely elősegíti az együttélést, a szolidaritást és az egész közösség találkozását. A Park lakókomplexuma igyekezett bebizonyítani, hogy lehetséges (és az is volt) olyan építészeti és térbeli koncepciókat javasolni Bogotának, amelyek ellentmondanak a bekerítés irányának, a táj, a fényesség vagy az anyagok tulajdonságainak figyelmen kívül hagyásának. Célja, hogy a város ismét, ahogy Gaston Bachelard mondta, „a világ emlékeit és érzelmeit őrző sarkunkká tegyük”.

Célja volt az is, hogy a várost nyitott terek gyűjteményének tekintsék, amelyek építészetet generálnak és generálnak, megszüntetve azokat a megmaradt tereket és helyeket, amelyek oly sok kárt okoztak a kolumbiai városoknak, és visszaadják valódi létjogosultságát: örömet és élvezetet kelteni, amikor benépesítik.

A projekt sűrűségének csökkentése sem volt egyszerű. Az előírások nagyobb sűrűséget tettek lehetővé, ami ellentmond a helyszínelemzésnek. A nagyobb kihasználtság és a magasabb épületek elzárták volna a város és a panoráma átlátszóságát, akadályozva az építettek és az építetlenek jó kapcsolatát. Hasonlóan komoly kompozíciós vagy értelmezési problémákat jelentettek az építészeti kompozíció nem szeszélyből, hanem a helyszín sajátosságaival (napfény, domborzat, fényesség, környezet) elemzéséből fakadó szokatlan formái, valamint az építészet különböző vizuális szögekből és perspektívákból való feltárulkozása.

Nem könnyű “látni” az építészetet rajzokon vagy modelleken keresztül. Ez bizonyos fokú beavatást és történelmének ismeretét kívánja meg, amelyet a középiskolában tanulmányozni kell, ha valóban végleg javítani akarjuk a kolumbiai városok megjelenését és minőségét. A várost lakói alkotják. Az építészetnek ez a megértése a tervezés és az elméleti feltárás folyamatos folyamatának eredménye, egy olyan munka, amelyen keresztül megkíséreljük megragadni (anélkül, hogy teljes mértékben megvalósítanánk) az emberiség álmát, hogy megteremtse a saját helyét.

Összefoglalva, a Park Lakótelep 30 éve létezik. Az idő megmutatta, hogy meg lehetett álmodni a város felé nyitott, nagy sűrűségű, de megfelelő kihasználtságú építészeti komplexumot. A kritikák ellenére is meg lehetett komponálni, megépíteni egy meghatározó homlokzati anyaggal. A projekt egysége és változatossága a végtelenség eredménye

Forrás: www.archdaily.com