Egy női építész a ‘Mad Men’-korszakban: Natalia De Blois története

1958 január 21-én három nő ült le versenyzőként a népszerű “Az igazat megvallani” című televíziós műsor egyik epizódjába, amely egy olyan kvízjáték, amelyben a zsűri egy sor kérdéssel próbálja kitalálni, hogy a három versenyző közül melyik az, akinek mondja magát. A műsorvezető elárulja, hogy az illető valódi kiléte bejegyzett építész, eddig egy Hilton szállodát tervezett, és négygyermekes, nős édesanya.

A formálisan ceruzaszoknyába és blúzba öltözött nők mindegyike Natalie De Blois néven mutatkozik be. Miközben a panellakókról kiderül, hogy nem értenek semmit az építészethez, csak Frank Lloyd Wrightról lövöldöznek kérdéseket, az egyikük megkérdezi: “Hogy hívják azt az épületet, amelyet lebontottak, hogy felépítsék a Union Carbide-ot?”. Az igazi Natalie De Blois, aki akkoriban a SOM vezető tervezője volt, határozottan válaszol: “Hotel Margery”.

Az építészet az egyik legrégebbi feljegyzett szakma, amely az ősi korszakokra nyúlik vissza, amikor az építészek történelmi kunyhókat terveztek és a világ néhány nagy csodáját építették. Amikor az iparág úttörőiként ismert nőkre gondolunk, megdöbbentő, hogy gyakran olyan nőkről beszélünk, akikkel nap mint nap kapcsolatba kerülhetünk a munkahelyünkön, vagy akiktől a mentoraink tanulhattak. Natalie De Blois a nők modern kori úttörője volt a tervezői szakmában, és bár az ő öröksége csak hetven évvel ezelőtt kezdődött, jelentősen megváltoztatta azt a módot, ahogyan a nők ma részt vehetnek a szakmában.

De Blois már fiatal korában tudta, hogy az a sorsa, hogy építész legyen. Édesapja, aki építőmérnök volt, bátorította az épített környezet iránti szenvedélyét, és még abban is segített neki, hogy középiskolás korában gépészmérnöki órákra iratkozzon be, amelyeket általában a férfi tanulóknak tartottak fenn, mivel a lányoktól elvárták, hogy háztartási tanfolyamokat vegyenek fel. Itt megtanulta a rajzolási készségeket, de első kézből tapasztalta a nemek közötti előítéleteket is, amelyek szakmai karrierje során is folytatódtak. Miután a Columbia Egyetemre járt, és építészmérnöki diplomát szerzett, New Yorkban dolgozott olyan kirakatelemek tervezésén, amelyeket később, a második világháború után gyártottak. Sajnos elbocsátották a munkaköréből, amikor egy férfi kollégája arra panaszkodott, hogy a nő jelenléte zavaró tényező, amikor visszautasította a közeledését. Főnöke ajánlotta őt a következő munkahelyére, egy irodába, a Park Avenue-n, egy utcával lejjebb, Louis Skidmore mellett.

De Blois gyorsan emelkedett a Skidmore, Owings & Merrill (SOM) ranglétráján, és végül a legjelentősebb épületeik közül néhányat ő maga tervezett. Első nagy projektje a cincinnati Terrace Plaza Hotel volt. Miután 1948-ban elkészült, a szállodát fényűző és modernista stílusa miatt tapsolták. A következő évtizedben De Blois részt vett a Lever House, a Union Carbide főhadiszállása, amelyet néha 270 Park Avenue vagy a J.P. Morgan Chase főhadiszállása néven ismernek, és a Pepsi-Cola épülete tervezésében. A Pepsi-Cola épülete még ma is a korabeli vállalati modernizmus egyik legjobb képviselője, és De Blois egyik legismertebb munkája.

A Pepsi-Cola világközpontjának tervezett üveg- és alumíniumszerkezet olyan légies érzést kelt, mintha a sarki telek felett lebegne. A Park Avenue felől nézve a vékony oszlopok a látható belső oszlopokkal és a függőleges árnyékolókkal párosulnak, amelyeket maga De Blois tervezett, hogy az épületnek további finom vertikalitást adjanak. Éjszaka az épület úgy ragyog, mint egy fényűző ékszerdoboz.

A Union Carbide székháza volt a legnagyobb projekt, amelyen az építésznő ebben az időszakban dolgozott. Az 52 emeletes, több mint 1,5 millió négyzetméter alapterületű épület jelentős szerkezeti nehézségekkel járt, mivel közvetlenül a metróvonalak felett helyezkedett el. A Union Carbide épületét sajnos lebontották, hogy helyet adjanak egy magasabb, fényesebb toronynak, amelyet a Foster + Partners tervezett, de nem harc nélkül.

A műemlékvédők azt állították, hogy a Union Carbide épülete nem csak a háború utáni modern kor jelentőségének szimbóluma, hanem a történelem legmagasabb önként lebontott épülete lenne. Az épületet ráadásul alig néhány évvel korábban felújították, hogy elérje a LEED Platinum minősítést, ami már bizonyította, hogy energiatakarékos. Emellett sokan rámutattak arra, hogy a felügyeletének ilyen jelentős részét egy nő végezte el, amilyenből akkoriban nagyon kevés volt az iparágban, és ez kulcsfontosságú tényező lehetett abban, hogy miért nem érte a romboló golyó sorsa. A női tervezők még mindig küzdenek azért, hogy megtalálják helyüket az asztalnál, miért kellene tehát lejáratni azokat, amelyekben a nők ilyen kulcsszerepet játszottak?

Az építésznő végül a SOM chicagói irodájába került, ahol alapító tagja volt a Chicago Women in Architecture nevű szervezetnek, majd 1974-ben az AIA Taskforce on Women in Architecture nevű munkacsoportjába került. A feminista építészkörökben ismertté vált, csodálták sikereiért egy ilyen, férfiak által dominált cégnél, még akkor is, ha soha nem lett teljes jogú partner. Nyugdíjba vonulása után egy évig Európában utazott, majd visszatért az Egyesült Államokba, hogy csatlakozzon a houstoni Neuhaus & Taylorhoz, ahol sok más SOM-öregdiák dolgozott a vezető beosztásban, és tanított a Texasi Egyetemen.

Natalie De Blois pályafutása során szinte láthatatlan volt, de később számos meghökkentő munkájáért és a vállalati építészet világának átalakításáért kapott elismerést. Bár számos projekt büszkén viseli férfi kollégáinak nevét, ezeken az ő figyelemre méltó és rendkívül átgondolt tervezői kézjegye látható.

Forrás: www.archdaily.com