Az újjászületés gondolkodásmódja: az újrahasználat témája a városi biennálékon

A fenyegető éghajlati válság és a fenntarthatóságra való törekvés fényében az újjáélesztés és az újrafelhasználás koncepciója kulcsfontosságú stratégiává vált az építészeti ipar dekarbonizációjára való törekvésben.

Ezek az elvek azt hirdetik, hogy az új struktúrák létrehozása lehet fenntartható, de arra ösztönzik az építészeket, hogy minimalizálják ökológiai lábnyomukat a meglévő erőforrások újraaktiválásával és újrahasznosításával.

Idén kifejezetten ezeknek a témáknak megfelelő innovatív projekteket mutattak be a 18. Nemzetközi Építészeti Kiállítás – La Biennale di Venezia – keretében. Ennek a világhírű eseménynek az a fő célja, hogy platformként szolgáljon az építészek, tervezők és gondolkodók számára a fenntarthatóság, a dekarbonizáció, az erőforrások megőrzése és az iparág jövőjének közös újragondolásához.

A Velencei Biennálé a világ legelismertebb, épített környezetben élő kreatív elmék világtalálkozója. Idén pedig sok ország nemzeti pavilonja vizsgálta ezeket az elveket. Közülük három kifejezetten kiemelkedett, a kutatástól a gondozáson át a kivitelezésig, mint különálló perspektívák az erőforrás-gazdálkodás, az örökségaktiválás és az általános környezettudatosság kérdéskörében.

Ha megvizsgáljuk ezt a három projektet: a német pavilont, a török pavilont és az északi országok pavilonját, jobban megérthetjük, hol tartunk ma az újraélesztés és újrafelhasználás tekintetében, és hogyan nézhet ki ennek a dekarbonizált módszernek a jövője.

Német pavilon: „Open for maintenance”

Az ARCH+ és a Summacumfemmer Büro Juliane Greb kurátora, az idei La Biennale di Venezia német pavilonja újszerű megközelítést alkalmaz az erőforrás-problémával és magával a Biennáléban rejlő anyagciklusokkal.

A Biennálé hulladékkeletkezési problémáinak megoldása érdekében a Német Pavilon több mint 40 másik országgal működött együtt, hogy újrahasznosítsák az előző évben megmaradt anyaghulladékukat. Lényegében a kezdeményezés elkötelezett az erőforrás-felhasználás újragondolása mellett, egy tekintélyes nemzetközi építészeti kiállítás hátterében.

Ezeket a megmentett anyagokat a pavilon arra használja fel, hogy építészeti beavatkozásokat hozzon létre, amelyek elősegítik a használatot, a hozzáférhetőséget és az inkluzivitást. Figyelemre méltó, hogy a kiállításon az ukrán pavilonból kimentett homokzsákokból készült rámpa található, amely az erőforrások újrahasznosításának hasznosságát hangsúlyozza.

A projekt tartalmaz egy Concular-alapú archívumot, amely osztályozza ezeket az elemeket jövőbeni felhasználás céljából, és ráveszi a Biennálé intézményét, hogy értékelje újra erőforrás-gazdálkodási eljárásait. A koncepció aláhúzza a fenntarthatóság diskurzusát, anyagait és pénzügyi dimenzióit azáltal, hogy eredeti állapotában együttműködik a pavilonnal. A Pavilon kiállítása kizárólag az előző évi Biennálé anyagaiból készült.

Sőt, egy lépéssel tovább megy, hogy megvilágítsa az újrahasználat fogalmát. Valójában az „Open for Maintenance” workshopokat szervez különböző egyetemekkel, hogy megtervezhessék és végrehajtsák a karbantartást számos Velence környéki telephelyen, a talált anyagok felhasználásával.

A most egy szervezett archívumban található pavilon arra ösztönzi az építészek, tervezők és biennálék következő generációját, hogy a meglévő anyagok felhasználásával kezeljék az éghajlati és erőforrás-válságot. A kurátori csapat szerint ez a megoldás az egyetlen életképes megoldás, amely felülmúlja az új épületek dekarbonizációs erőfeszítéseit.

Török pavilon: „Ghost Stories / Carrier Bag Theory of Architecture”.

A 18. Nemzetközi Építészeti Kiállítás Türkiye pavilonját Sevince Bayrak és Oral Göktaş, az isztambuli székhelyű SO? Architecture and Ideas jóvoltából jött létre.

A projekt ötletét Elizabeth Fisher “Evolúciós hordozótáska elmélete” ihlette, amely azt sugallja, hogy a hordtáska volt az első emberi lény által használt kulturális tárgy, nem pedig vadászeszköz. Ami az építészetet illeti, ez a megközelítés arra ösztönzi a lebontott építmények történetének meghallgatását, hogy előmozdítsa a „pusztulás hősi meséjétől” eltérő narratívát. Kiállításuk feltárja az elhagyott épületek állapotát és rejtett lehetőségeit Törökország-szerte, hogy reménykeltőbb javaslatokat fedezzenek fel a jövőre nézve.

A török pavilon kurátorai a dolgokat makro szemszögből látva nyílt felhívásba kezdtek, hogy információkat gyűjtsenek a város elhagyott építményeiről. Végül a projekt újragondolja ezen épületek programjait és felhasználási módjait, hogy fenntarthatóbb jövőt teremtsen Törökország számára.

A „Ghost Stories” és a „Carrier Bag Theory of Architecture” kettős összeállítása arra ösztönzi a nézőket, hogy mérlegeljék a meglévő szerkezetek újrafelhasználásának nehézségeit. A török pavilon a városi és vidéki környezet fogyatkozó méretéről kíván egy átgondoltabb beszélgetést elősegíteni egy kiáltvány bemutatásával és az építmények funkciójáról szóló viták házigazdájával.

Nordic Pavilion: Girjegumpi

A német pavilonhoz hasonlóan a Nordic Pavilion is az anyaghasználatra és az archiválásban rejlő erőre nyúlik vissza. A Joar Nango, James Taylor-Foster és Carlos Minguez Carrasco által irányított projekt az őslakosok perspektíváját helyezi előtérbe. Valójában Nango munkája a dekarbonizáció módszereként hangsúlyozza az őshonos számi anyagokhoz való visszatérés és az anyag helyi beszerzésének lehetőségét.

Az általa létrehozott közös könyvtár, a “Girjegumpi” helyi forrásból származó anyagokat mutat be, köztük egy közeli fából készült lépcsőt, és az improvizációt és a véletlent testesíti meg. A pavilon támogatja az önálló területeket és az építészeti kifejezést, miközben megkérdőjelezi az épített környezeti normákat, és elősegíti az erőforrás- és anyaghatékonyabb tervezési módszereket.

A pavilon célja az információmegosztás népszerűsítése, az északi területek fontosságának hangsúlyozása, valamint az archívum mindenki számára elérhetővé tétele. Ahogy ezeket az anyagokat egyre jobban kutatják, a kurátorok úgy vélik, hogy egyre gyakrabban és empatikusabban alkalmazzák őket saját épített környezetükben. A pavilon hangsúlyozza az őslakos népekkel kapcsolatos döntő fontosságú beszélgetések elősegítésének fontosságát. A „Girjegumpi” túllép a kortárs határokon, és elősegíti a kultúrák közötti párbeszédet és a végső erőforrás-elosztást a jelenlegi klímaválság idején.

Az épületekben és az anyagokban történő újrahasználat ötlete forradalmi stratégiát kínál a szerkezetek hasznosságának és élettartamának növelésére. Alapvető átalakulással jár az építészek és tervezők gondolkodásában és problémamegoldási módszerében; túlmutat a meglévő szerkezetek egyszerű újrahasznosításán. Ahogy a szén-dioxid-mentesítés és a szénlábnyom csökkentése az épített környezet jövőjének céljaivá válik, az újrafelhasználás egyre népszerűbbé válhat, mint a probléma hosszú távú fenntartható megoldása.

Összefoglalva, ezek a projektek olyan narratívát alkotnak, amely azt sugallja, hogy az építészet és az épített környezet szén-dioxid-mentesítésének leghatékonyabb módszere az újrafelhasználási gondolkodásmód.

A Török Pavilon az adaptív újrafelhasználás és a régi épületek új élete körüli kutatás és gondozás példája. Alaposan dokumentálva, mely épületek vannak használatban, és melyeket elhagyatott, beszélgetések kezdődhetnek a valódi újjáéledés és aktiválás körül. Egy másik módszertan jobban hasonlít a német és északi pavilonhoz, ahol az anyagokra való mikrofókusz új lehetőségeket teremt az előállításhoz. Valójában a korábban elérhetetlen típusokhoz való hozzáférésaz újrafelhasználás bármely anyagkészlet megértésével, összegyűjtésével és alapos archiválásával létrehozható.

Forrás: www.archdaily.com