A széndioxid-semleges építészet túlmutat az építőanyagokon: tervezés, logisztika és kontextus

Az építészet széndioxid-semlegességének megvitatása nem csak a helyi anyagokra és az új technológiákra kell, hogy épüljön, mivel az építési termelési láncot számos más szempont is befolyásolja. A tervezéstől az építésig, anélkül, hogy szem elől tévesztenénk társadalmunk kontextusát és gazdasági rendszerét, az építőipar felelős a világszerte felhasznált energia jelentős részéért. Ahhoz, hogy beavatkozzunk ebbe a valóságba, ki kell terjeszteni a cselekvési frontokat, megkérdőjelezve az építőipar helyét társadalmunkban.

A karbonsemlegesség fogalma az emberi tevékenységek által termelt üvegházhatású gázok mennyiségének megszüntetéséről vagy negligálásáról, a meglévő szén-dioxid-kibocsátás csökkentéséről és olyan módszerek alkalmazásáról szól, amelyekkel ezek a gázok elnyelődnek a légkörben. Az elmúlt néhány évben ez a koncepció beépült néhány építészeti gyakorlatba, főként nagyvállalati projektekbe, amelyek többnyire a világ gazdagabb városaiban találhatók, ami olyan technológiák, eszközök és ismeretek fejlődését eredményezte, amelyek a karbonsemleges építészetet evidenciává teszik.

Annak ellenére, hogy széleskörű vitáról van szó, a karbonsemleges építészet az építészeti gyakorlatban főként két fronton jelenik meg: a tervezési stratégiák és az építési technológia terén. Arra törekszik, hogy a környezetre gyakorolt hatást a környezet minimális fogyasztásával és a lehető legkevesebb hulladék keletkezésével csökkentse. Ennek érdekében a projektek általában olyan stratégiákat kínálnak, amelyek ezt a dinamikát kezelik, például a légkondicionálás szükségességének csökkentését olyan passzív tervezési megoldások révén, amelyek a természetes keresztszellőzést és az anyagok hőtehetetlenségét használják ki. A passzív tervezési stratégiák mellett az olyan technológiákat is széles körben vizsgálják a széndioxid-semlegességre törekvő projektekben, mint az energia-önellátás, amely a szükséges energia mennyiség szél- vagy napelemes berendezésekből történő előállításából, vagy akár az esővíz visszatartásából és felhasználásából áll.

Miközben ezek a stratégiák az épületek karbantartására és hasznos élettartamára koncentrálnak, fontos megjegyezni, hogy a világ energiafogyasztásának 40%-a az építőiparhoz kapcsolódik, 80%-a az építőanyagok feldolgozására, előállítására és szállítására vonatkozik. Ez azt jelenti, hogy az erőforrások újrafelhasználása és az energia optimalizálása mellett fontos semleges építészeti stratégia az építési termelési lánc feltérképezése az üvegházhatású gázok kibocsátása szempontjából, és alternatív megoldások javasolása a lehetséges léptékeken belül, akár az építési technika megváltoztatásából, a helyi anyagok és népi technikák előnyben részesítéséből, akár a lehetséges helyi fogyasztásból, a területhez közeli helyekről származó beszállítók és munkások felkutatásából, például a fosszilis üzemanyagokkal való körforgások megtakarításából.

Fontos azonban rámutatni, hogy az építőipar a világ egyik legfontosabb gazdasági tevékenysége, amely fontos szerepet játszik az emberek foglalkoztatásában és az erőforrások mozgásában, és különböző időszakokban fontos láncszemet jelentett a válságok közepette a gazdasági fellendülésben. Ugyanakkor az ipari forradalom után az építőipar olyan logikát integrált be, amely a hatékonyság és a gyorsaság keresése érdekében átalakította a teljes termelési láncot, nemcsak az építkezéseken, hanem a természetes anyagok kitermelésének és átalakításának módjában is, a környezet és a munkaügyi kapcsolatok rovására. Jelenleg, a sok erőfeszítés és kutatás ellenére egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ez a termelési logika összeegyeztethetetlen a szén-dioxid-semleges termelési lánccal és a bolygón ma ismert élet fenntartásával is.

Ezért egyrészt a semleges építészet kulcselemei a tervezésben és a formatervezésben vannak, olyan megoldások alkalmazására törekedve, amelyek alacsony energiafogyasztást és alacsony üvegházhatású gázkibocsátást biztosítanak a termelési láncban, figyelembe véve minden szakaszt, a nyersanyag kitermelésétől a munkavégzésig, másrészt ezt a beavatkozást az építési tevékenység társadalmi feltételei korlátozzák az egyes kontextusokban. A termelési lánc szabványosítása, amely a környezetre nagymértékben ható anyagokhoz és technikákhoz kötődik, megnehezíti az ágazatban az alternatívák keresését, akár a magas költségek, a munka nehézségei, vagy a logisztikai összeegyeztethetetlenség, például az anyagokhoz és technológiákhoz való hozzáférés hiánya miatt.

Ezért a szén-dioxid-semleges építészetről szóló vitáknak a technológiai és tervezési témák mellett a polgári építőipari termelési láncról szóló vitákat is magukban kell foglalniuk, valamint azt, hogy a kontextus hogyan befolyásolja e megoldások elfogadását és projektbe való beépítését, a vita és következésképpen annak teljesítményének kiszélesítésére törekedve.

Forrás: www.archdaily.com