A fenntarthatóság újragondolása helyszínspecifikus stratégiákon keresztül

Az építészet fenntarthatóságát gyakran univerzális kihívásként fogalmazzák meg, ami olyan szabványos megoldásokhoz vezet, amelyek a hatékonyságot helyezik előtérbe a kontextussal szemben. Az építészet azonban eredendően kötődik a környezetéhez – az épületek kölcsönhatásba lépnek az éghajlattal, a domborzattal és a kultúrtörténettel olyan módon, amely sajátosságokat követel. 

A szabványos fenntarthatósági checklistákra hagyatkozás helyett hogyan ölelheti fel az építészet a helyspecifikus megoldásokat? 

Ez a témakör mélyen kapcsolódik a Genius Loci, vagyis a hely szellemének koncepciójához, amelyet Christian Norberg-Schulz vezetett be, és amelyet a környezetükre rezonáló terveket szorgalmazó építészek is felkaroltak. Azt sugallja, hogy az építészetet nem szabad ráerőltetni egy helyszínre, hanem inkább ki kell emelkedni onnan, az anyagok, az éghajlat és a kulturális jelentősége alapján. 

Ez a filozófia megkérdőjelezi az általános fenntartható technológiák széles körű alkalmazását, és inkább azt javasolja, hogy a fenntarthatóságnak eredendően kapcsolódnia kell ahhoz a helyhez, ahol épül.

A helyspecifikus tervezés szorosan illeszkedik a neoracionalizmushoz, amely mozgalom, amelyet Aldo Rossi támogat a nemzetközi stílus egyetemességére adott válaszként. Rossi munkája azt szemlélteti, hogy az építészet hogyan képes egyszerre tükrözni és túllépni a kontextusán. 

A San Cataldo temető például kettősséget testesít meg: téglahomlokzata a környező táj ipari köznyelvét visszhangozza, geometrikus formái pedig a kortárs tervezési érzékenységeket szólítják meg. 

Hasonlóképpen, a Teatro del Mondo a velencei csatornákat és a város épített táját tükrözi, bemutatva, hogy az építészet miként lehet modern és mélyen gyökerezik a helyén.

A globalizált építészeti trendek és a lokalizált tervezés közötti feszültség példaként szolgál a fenntarthatóság általános használatának újragondolására. Modernnek, posztmodernnek vagy kortársnak lenni nem azt jelenti, hogy kevésbé vagyunk képesek a design tulajdonságaira, vagy kevésbé hatékonyan reagálunk a problémákra és a körülményekre. 

A fenntarthatóság végső soron azt jelenti, hogy képesek vagyunk „saját szükségleteinket kielégíteni anélkül, hogy veszélyeztetnénk a jövő generációinak lehetőségét saját szükségleteik kielégítésére”.

Az építészetnek ez a globalizációja azonban nem ment kritika nélkül. Jean Nouvel a louisianai kiáltványban kiemelte a homogenizált építészeti gyakorlatok káros hatásait, és nehezményezte, hogy “az építészet minden eddiginél jobban megsemmisíti a helyeket, banalizálja, megsérti őket.”.

“Érzékeny, költői szabályokat és megközelítéseket kell kialakítanunk, amelyek színekről, esszenciákról, karakterekről, (…) az eső, szél, tenger, hegy sajátosságairól beszélnek (…) Az építészet azt jelenti, hogy átalakul, megszervezi a már meglévő mutációit.” -írta Jeanne Nouvel, a Louisiana Kiáltványban.

Ezt a perspektívát Anja Thierfelder és Matthias Schuler is felhozza az „In Situ: Site Specificity in Sustainable Architecture” című könyvében, amely az „Ökológiai urbanizmus” című könyv részeként jelent meg, és azzal érvel, hogy a fenntartható építészetnek nem szabad egy mindenkire érvényes módszertant alkalmaznia, hanem kreatívan kell reagálnia a helyi viszonyokra. 

Az építésznek ezután úgy kell módosítania a projekteket, hogy figyelembe vegyék ezeket a szempontokat, és ne használják a fenntarthatósági mottót populizmusként, hangsúlyozva a környezeti és kulturális árnyalatok kezelésének fontosságát, hogy értelmes és hatékony építészeti válaszokat hozzanak létre.

E korlátok és körülmények elfogadásával az építészet olyan tudományággá fejlődhet, amely nemcsak alkalmazkodik a környezetéhez, hanem fejleszti is azt. A kérdés ezután a következő: Hogyan tudják az építészek integrálni a fenntarthatóságot mélyen helyspecifikus módon?

A fenntarthatóság építészetbe való integrálásának egyik leghatékonyabb módja a földalatti erőforrások – a természetes energiatartalékok – kihasználása, amelyek megfelelő hasznosítás esetén drasztikusan csökkentik az energiafogyasztást, miközben szinte láthatatlanok maradnak. Ez a megközelítés a fenntarthatóságot a nyílt technológiai alkalmazásoktól a beágyazott, helyvezérelt stratégiák felé tolja el, mint például a geotermikus energia, a föld alatti szigetelés és a termikus tömeg.

A németországi Ruhr-völgyben található Zollverein School, amelyet a SANNA tervezett, jól példázza ezt a stratégiát. Az egykori szénbánya szélén elhelyezkedő épület bányavizet használ, amely állandó, 29°C-os hőmérsékletet tart fenn, hogy vékony betonfalait “aktív szigetelő” rendszeren – geotermikus energián – keresztül melegítse. 

Ez az alacsony energiaigényű megoldás csak a helyszín sajátos adottságai miatt lehetséges, bemutatva, hogy az építészet hogyan tudja az ipari maradványokat fenntartható energiaforrássá alakítani.

Hasonló megközelítést alkalmaztak a pekingi Linked Hybrid Building projektben is, amelyet a Steven Holl Architects tervezett. A projekt nyolc, egymással összekapcsolt toronyból áll, amelyek egy központi nyilvános teret vesznek körül, és egy sűrű városi komplexumot alkotnak, amely elősegíti a társadalmi interakciót. A föld alatt 600, egyenként 100 méter mélységű fúrás télen hőelnyelőként, nyáron pedig hűtőforrásként működik. Ez a rendszer jelentősen csökkenti a mechanikus HVAC rendszerektől való függést, bizonyítva, hogy még a nagyszabású fejlesztések is integrálhatják a földalatti fenntarthatósági stratégiákat, ha megfelelően tervezik.

Egy másik példa a The Edge, a PLP Architecture amszterdami irodaháza. A világ egyik legenergiahatékonyabb irodahelyiségeként elismert víztartó hőenergia-tároló rendszert alkalmaz, ahol télen hideg vizet, nyáron meleg vizet a föld alatt tárolnak. Ez a ciklus lehetővé teszi az épület hőmérsékletének szabályozását egész évben, közel nulla energiafogyasztás mellett.

De a geotermikus fűtésen és hűtésen túl a föld alatti terek is passzívan szabályozhatják a hőmérsékletet a termikus tömeg felhasználásával. Peter Zumthor Vals termálfürdője ezt a megközelítést példázza. A domboldalba vájt fürdők kihasználják a telek alatti természetes hőforrásokat. 

A környező kő termikus tömege stabilizálja a beltéri klímát, minimálisra csökkenti a további fűtés vagy hűtés szükségességét és csökkenti a külső hőmérséklet-ingadozásokat. Valami, ami hasonlít a skandináv országokban általánosan előforduló, földdel védett házakhoz, amelyeket részben vagy teljesen a föld alá építenek, hogy kihasználják a föld szigetelő tulajdonságait.

Ennek az elképzelésnek egy lakosságibb értelmezése található a portugáliai Casa em Monsarazban, amelyet Aires Mateus tervezett. A részben a tájba temetett ház kihasználja a föld szigetelő tulajdonságait, stabil belső hőmérsékletet tart fenn, minimális aktív klímaszabályozás mellett. Ez a stratégia a népies építészetet visszhangozza a mediterrán és sivatagi régiókban, ahol az otthonokat történelmileg sziklákba vésték vagy domboldalakba ágyazták, hogy ellensúlyozzák a szélsőséges külső hőmérsékleteket.

Városi környezetben a montreali RÉSO Underground City bemutatja, hogy a földalatti terek hogyan javíthatják az éghajlatváltozással szembeni ellenálló képességet. Az eredetileg téli védelemre tervezett hatalmas földalatti hálózat ma a város energiahatékony kiterjesztéseként szolgál, csökkentve a fűtési költségeket és a szélsőséges időjárási hatásoknak való kitettséget.

Az építészetnek reagálnia kell az éghajlati valóságra és a kulturális hagyományokra is, olyan passzív stratégiákat beépítve, mint az árnyékolás, a természetes szellőzés és az anyagválasztás.

Száraz éghajlaton a passzív hűtési stratégiák helyettesítik a mechanikus légkondicionálás szükségességét. Az Atelier Jean Nouvel által tervezett Louvre Abu Dhabi perforált kupolája a közel-keleti mashrabiya képernyők ihlette, amely kiszűri az erős napfényt, miközben fenntartja a légáramlást. 

Hasonlóképpen egy kinetikus homlokzatot tartalmaznak, amely dinamikusan alkalmazkodik a napenergia-nyereség csökkentése érdekében, egyensúlyt teremtve a helyi hagyományok és a technológiai innováció között. A homlokzat háromszög alakú elemei dinamikusan alkalmazkodnak a napsugárzás szabályozásához, jelentősen csökkentve a hőnyereséget, miközben megtartják a láthatóságot és a természetes fényt az épületen belül. A helyi hagyományok és a kortárs technológia ötvözete bemutatja, hogyan lehet a kulturális örökséget az energiahatékonyság növelésére adaptálni.

Ezzel szemben a hidegebb éghajlaton az építészet a szigetelést és a hőtartást helyezi előtérbe. A hagyományos európai és skandináv épületek gyakran vastag kő- vagy fafalakat alkalmaznak a hőenergia megkötésére, ezt a megközelítést a kortárs projektek folyamatosan finomítják. 

A Vrå Kulturális Központ nagy teljesítményű faszerkezeteket használ földszigetelt falakkal kombinálva, így alacsony energiaigényű teret hoz létre, amely hatékonyan tartja meg a meleget, a Snøhetta Powerhouse Brattørkaia pedig energia-pozitív, vastag szigetelt falakkal és stratégiailag elhelyezett ablakokkal, amelyek maximalizálják a napsugárzást télen.

Az anyagválasztás és a topográfiai adaptáció egyaránt döntő fontosságú a fenntartható építészetben. Míg a modern építés gyakran globalizált anyagellátási láncokon nyugszik, a helyspecifikus tervezés felöleli a helyi erőforrásokat és alkalmazkodik a természeti tájakhoz. Ez a megközelítés csökkenti a megtestesült szén-dioxid-kibocsátást, minimalizálja az ökoszisztémák megzavarását, és elősegíti az építészet és a hely közötti mélyebb kapcsolatot.

Történelmileg a népies építészet bizonyította a régióban könnyen elérhető anyagokkal való munka hatékonyságát. A sivatagi éghajlaton lévő földlakásoktól a boreális erdőkben lévő faszerkezetekig a hagyományos építési módszerek régóta reagálnak mind az anyagi korlátokra, mind a környezeti feltételekre. Ezekből a tanulságokból merítve a kortárs projektek újragondolják, hogyan kapcsolódnak az épületek környezetükhöz, bizonyítva, hogy a fenntarthatóság éppúgy a kulturális és geológiai tudatosságról szól, mint az energiateljesítményről.

A Peter Rich Architects által készített Mapungubwe Interpretation Center az anyagi adaptáció kiváló példája. A helyi kőből és ősi boltíves technikával épült projekt zökkenőmentesen beleolvad a környező tájba, miközben magas hőhatékonyságot ér el. A helyszínen gyártott tömörített földtömbök használata nemcsak csökkentette az építési hulladékot, hanem olyan szerkezetet is biztosított, amely nappal is hűvös marad, éjszaka pedig megőrzi a meleget – a hagyományos afrikai építési technikákat tükrözve.

Hasonlóképpen, a Tadao Ando által tervezett Casa Wabi helyi forrásból származó agyagtéglákat integrál, hogy egyensúlyt teremtsen a modernista tervezés és a népies építkezés között. A hosszú, lineáris szerkezet követi a talaj kontúrjait, míg az anyag termikus tömege segít szabályozni a beltéri hőmérsékletet a meleg tengerparti éghajlaton.

Az új anyagok beszerzésén túl a fenntarthatóság a meglévő erőforrások újrafelhasználásától és újrahasznosításától is függ. A Burckhardt+Partner által tervezett MFO Park újrahasznosított acél felhasználásával többrétegű városi zöldfelületet hoz létre. Az ipari anyagok újrafelhasználása a hulladékot építészeti javakká alakítja, és az adaptív visszanyerés révén újradefiniálja a fenntarthatóságot. 

Egy holisztikusabb, de hasonló stratégiában a Hiroshi Nakamura & NAP által létrehozott Kamikatsu Zero Waste Center a közösségből összegyűjtött, megmentett anyagokat alkalmaz, régi ablakokat, bútorokat és ajtókat építve be szerkezetébe. Ez a körkörös megközelítés megkérdőjelezi az anyagbeszerzés hagyományos elképzeléseit, bizonyítva, hogy a fenntarthatóság a hatékonyságon túl az anyagok élettartamát és újrafelhasználását is magában foglalja.

Forrás: www.archdaily.com