A Herzog & de Meuron Tate Modern épülete volt 2000 legjelentősebb épülete

A Dezeen magazin 21. századi építészet: 25 év 25 épület sorozatának első részeként bemutatjuk a Herzog & de Meuron londoni Tate Modern épületét – a 2000-es év legjelentősebb épületét.

Az ezredforduló számos előkelő épület megnyitását eredményezte, de egyiknek sem volt olyan tartós hatása, mint a Tate Modernnek, amely egy elhagyatott erőműben, a londoni Temze partján található.

A 2000 májusában megnyílt galéria megelőzte korát az újrahasználatra összpontosítva, megfiatalítva London kulturális kínálatát, és a svájci Herzog & de Meuron stúdiót globális hírnévre emelte.

Az épület alapjaiban változtatta meg a művészeti galériák kialakítását. Napjainkban Sydneytől Doháig a világ intézményei arra törekednek, hogy az egykori ipari tereket egyedi galériákká alakítsák, azzal a céllal, hogy megismételjék a Tate Modern erejét, de ez nem mindig volt így. Az 1990-es évek elején Londonban nem volt a modern művészetnek szentelt állami intézmény.

Amikor a Tate Modern úgy döntött, hogy egy második londoni helyszínt hoz létre, mivel eredeti otthonában kifogyott a hely, nagyjából várható volt, hogy egy vadonatúj épületet helyeznek üzembe. Azonban, amit a Herzog & de Meuron társalapítója, Pierre de Meuron később “teljesen meglepő és merész választásnak” minősített, az intézmény egy elhagyatott erőművet választott London mélyen divatjamúlt és rosszul csatlakoztatott South Bank negyedében új otthonául.

Addigra a Battersea Power Station építésze, Giles Gilbert Scott által tervezett Bankside Power Station 1981-es bezárását követően több mint egy évtizedig üresen állt. A Nicholas Serota igazgató vezette Tate szervezet meglátta az óriási épületben rejlő lehetőségeket és annak központi elhelyezkedését, szinte közvetlenül a Szent Pál-székesegyházzal szemben.

Ezért versenyt szervezett, amelyre a kor összes legnagyobb építésze pályázott, köztük Rafael Moneo, David Chipperfield, Renzo Piano, Michael és Patty Hopkins, Nicholas Grimshaw, Alsop & Störmer, a Future Systems, Tadao Ando és az OMA.

A sztárépítészekkel teli felállás mellett volt egy kevéssé ismert svájci stúdió is, amely alig épített bázeli vasúti jelződobozok sorozatán túl – Herzog & de Meuron, amely végül megnyerte a megbízást. A számos drámai javaslat közül, amelyek radikálisan bővítették az erőművet, úgy tűnt, hogy a Herzog & de Meuron nagyon keveset tett az épülettel.

“Tervezésünk kevés, de erőteljes beavatkozást tartalmazott, azzal a céllal, hogy a lehető legjobban megőrizzék az épület ipari jellegét” – mondták.

Külsőleg a Herzog & de Meuron tervei szerint az épület erőműnek tűnt, csak egy kétszintes üvegezett bővítmény került a téglaépület tetejére. Ha a külső finomságában radikális volt, akkor az épület galériája is az volt.

A stúdió a galéria magtereit függőlegesen helyezte el a főépületben. A legalsó két emeleten egy könyvesbolt, kávézó és előadóterem található, a harmadik, negyedik és ötödik emeleten a Tate állandó gyűjteményének és időszakos kiállításainak különböző méretű galériái, valamint egy Londonra néző bár és étterem nyílt az üvegezett bővítményben. tetejére.

Azonban az egykori turbinacsarnok az épület fókuszpontja, amely meghatározta a Tate Modernt. Az óriási, katedrálisszerű tér, amely az épület teljes 150 méteres hosszában húzódik, és teljes magasságában megemelkedik, drámai újfajta tér volt a művészet bemutatására.

A Turbine Hall azóta számos figyelemfelkeltő, helyszínspecifikus műalkotásnak ad otthont vezető kortárs művészek, köztük Olafur Eliasson, Louise Bourgeois, Anish Kapoor, Rachel Whiteread, Ai Weiwei és Carsten Höller alkotásainak.

A Financial Times építészeti kritikusa, Edwin Heathcote „a város legkiválóbb új nyilvános tereként” jellemezte a hatalmas plázaszerű galéria megváltoztatta az emberek kortárs művészetről és modern művészeti galériákról alkotott véleményét.

Ma a Tate Modernt meglátogatva nehéz elképzelni azt a szkepticizmust, amellyel Tate szembesül a helyszín, az építész és a dizájn megválasztásával kapcsolatban. A legjobb építészethez hasonlóan nehéz elképzelni az épületet bármi másként.

Megnyitásakor a galéria pozitív fogadtatásra talált, a New York Times “fényes csillagnak a Temze túloldalán” nevezte.

A galériát a királynő 2000 májusában nyitotta meg, és gyorsan meghaladta a várt évi kétmilliós látogatószámot, az első évben több mint ötmillió látogatóval. Most, csaknem negyed évszázaddal a megnyitása után még mindig a világ leglátogatottabb kortárs művészeti múzeuma.

Forrás: www.dezeen.com